A szexuális orientációról

Engem már kezd idegesíteni a másságot kifejező sok betű. LMBT? Vagy Q is? Leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, vagy még ennél is rejtélyesebb? Mindehhez jöhet még az A, azaz aszexuális (ez lehet talán a szivárványban a láthatatlan árnyalat), és ki tudja, még mi. Olykor ezeket szexuális kisebbségként is említik, de hát sokféle kisebbség van, és az lenne jó, ha ezeket még kisebbségnek sem tekintenék, csak egyszerű tulajdonságnak, mint a hajszín, a bőrszín vagy a testalkat. Ahogy nem kell tüntetniük a jogaikért a kövéreknek, a balkezeseknek, a botfülűeknek vagy a hadaróknak, azt szeretném, ha velünk sem foglalkoznának. A nemi identitás kiderítése ugyanolyan értékmentes érdeklődés lehetne, mint hogy „do you speak English?” vagy „melyik busz megy Budára?” 

Persze megkönnyítené a hasonlók egymásra találását, ha mindenféle megkülönböztető jeleket viselnénk, hogy ne kelljen annyit magyarázkodni, de a többség (aki ilyen vagy olyan szempontból többségnek gondolja magát) ezt ellenségesen fogadná („még dicsekednek is vele”). Nincs mit tenni, ki kell várni, míg az emberek elfogadóvá válnak. Vagy leszoknak a szexről. (Nem tudom, melyik következik be előbb.)

 

A magyarság rétegei

 

Akik előszeretettel nyilatkoznak a magyar nép nevében, nem veszik figyelembe, hogy nem egyféle magyar van. Vannak először is a (németesen szólva) „kultúrmagyarok”, akik olvasták a legnagyobb költőinket, íróinkat, zeneszerzőinket, idézni tudnak Petőfitől, Vörösmartytól, Arany Jánostól, József Attilától,  el tudnak énekelni néhány  magyar népdalt, ismerik történelmünk néhány sorsfordító eseményét. A másik végletet az alja- vagy „bunkómagyarok” képviselik, ezek lenézik a többi népet, rasszista szólamokat skandálnak a focimeccseken, szétverik a metrószerelvényeket, gyűlölik a háborúk elől menekülőket és a szexuális kisebbség tagjait, esetlegesen arra is büszkék, hogy mi magyarok tartottunk ki a legtovább Hitler mellett – és hasonlók. A két véglet között vannak az ”átlagmagyarok”, akik csak dolgoznak, és fenntartják a demográfiai folyamatosságot, élik a maguk életét.

Érdemes lenne egyszer egy reprezentatív felmérést tartani (mondjuk, egy 10-20 ezres mintán, a soron következő népszámláláshoz kapcsolva), hogy meg lehessen állapítani, melyik réteg milyen súllyal van jelen. Hogy láthassuk szömtünkkel, kik vogymuk.

Menekült-övezetek

Korábban a szíriai polgárháború, az afrikai törzsi harcok, most a tálibok hatalomátvétele Afganisztánban. Milliók menekülnek a háborúk, a terror, és időnként a természeti katasztrófák elől is. Az egyes államok próbálják egymásra hárítani a felelősséget. Pedig a menekültválság globális probléma, amely globális megoldást igényel. Ha bármelyik országból jöhetnek menekültek, akkor olyan menekülttáborokban lehetne őket elhelyezni, amelyek a világ bármelyik részén lehetnek. A lényeg nem a jó hely, hanem a túlélés. Ez egyelőre nem valósul meg. A befogadó országok kegynek érzik a befogadást (és az utolsó percig berzenkednek ellene), a menekültek pedig olyan helyre szeretnének kerülni, ahol garantáltan jobb lesz az életük, vagy legalábbis változatlan formában folytathatják a régit. Ez azonban nem lehetséges.

A vallási szabályok betartása az egyik akadály. A magam részéről azt tartom természetesnek, hogy ha valakinek veszélyben forog az élete és segítséget kér, akkor ne ragaszkodjon foggal-körömmel a vallási előírásokhoz. Isten nyilván megbocsátja, ha a katolikus ilyen helyzetben nem böjtöl, a muzulmán nem tartja a Ramadánt vagy az izraelita  a nem kóser ételeket is elfogadja, amikor más nincs (gondolom, ez így volt a nácik előli bujkálás során is). A válság elmúltával, a régi környezetbe visszakerülve minden folytatódhat ugyanúgy, mint azelőtt.

Ha ezekben a táborokban csak a minimális létfeltételeket biztosítják nekik (higiénikus hálóhely, tápláló élelem, az alapvető gyógyszerek és tisztálkodási lehetőség), akkor feltehetően kevesebben akarnának eljönni a megszokott életkörülményeik közül. A táborban való kényszerű tartózkodás idejét viszont ki lehet használni az alapvető képzésre, némileg átnevelő tábori jelleggel. Például meg lehet értetni az iszlámhívőkkel, hogy más vallások is léteznek, és minden vallás egyformán jó és tiszteletreméltó, sőt, az ateisták is ugyanolyan jók. A lényeg a többi emberhez fűződő viszony. Hogy mennyire tisztelik és segítik egymást. Vannak, akiknek nincs szükségük tanulásra. Ők az Internet-kapcsolat révén „home office” módban végezhetnének munkát bármelyik külföldi cég vagy hivatal számára. (A fordítói munka talán a leginlább kézenfekvő. Az arab migránsokkal én is néha úgy értettem meg magamat, hogy felhívtam egy arabul jól beszélő barátomat, és a kezükbe nyomtam a mobilt.)

Mivel az ellátás alapszintű, biztosan lehet sok olyan helyet találni, ahol ilyen táborok létesíthetők. Akár egy pusztában vagy a sivatagban is - ahogy a katonák is tábort tudnak ütni a legkietlenebb helyeken is. A lényeg, hogy minden szükséges eszközt és anyagot oda lehessen szállítani. Ez pedig elsősorban logisztikai kérdés.

Az ENSZ a meglévő menekültügyi főbiztosság mellé létrehozhatna egy minden szükséges eszközzel ellátott igazgatóságot, és a tagállamok befizetéseiből gondoskodhatna az anyagi háttérről. Azok az országok, akik e célra rendelkezésre bocsátják területük egy részét, megfelelő anyagi támogatásban részesülhetnének. 

 

A kérdés az, hogy vannak-e olyan területek, ahol ilyen menekült-övezeteket létesíteni lehetne. Vannak. Legelőbb is ott van Szibéria. Óriási földterület, gyér lakossággal. Még Sztálin gulágjainak maradványai is megvannak, amelyeket ezúttal humanitárius célra lehetne hasznosítani. Az orosz gazdaság pedig nagyon is rászorulna a nemzetközi közösség anyagi támogatására.  Szibérián kívül számításba jöhetnének még: Alaszka, a kaliforniai Halálvölgy (ott ugyan biztosan sokba kerülhet biztosítani az életfeltételeket, de nem lehetetlen), továbbá Ausztrália, Mongólia, Észak-Afrika sivatagos területei. De egyes görög szigetek (például Leszbosz vagy Számosz) spontán módon is ilyenné alakulnak, ezeken a helyeken nincs másra szükség, mint a helyi lakosok érdekeinek tiszteletben tartására, a két csoport közötti konfliktusok megelőzésére, illetve a menekültek észszerű ellátásának megszervezésére. (Törökország eddig is nagy szerepet vállalt a szíriai menekültek elhelyezésében, és most ezt használja ütőkártyának az Európai Unióval folytatott alkudozásban. De az ott lévő menekültek ügye nem európai, hanem világméretű ügy.) Mindezt az ENSZ tagállamainak kellő mértékű pénzügyi és anyagi támogatásával lehet és kell megoldani. Aki nem fogad be, az fizet. Hol lenne Magyarország helye ebben a világméretű munkamegosztásban? Mivel nem engedjük be a menekülteket (ez az Orbán-kormány kinyilvánított álláspontja), akkor természetesen fizetnünk kell.

A menekültkérdés hosszú távú megoldása mindannyiunk érdeke. A Földet nem lehet megmenteni a teljes katasztrófától, ha a szerencsétleneket folyamatosan lelökdössük a mentőcsónakról. És az sem megoldás, ha a tengerből kimentettek azokat lökik a vízbe, akik felszedték őket.

A férfi, a nő és az Ember

 (Eredetileg 1998 körül)

Vázlat: Ebben az eszmefuttatásban megpróbálom rendezni a gondolataimat a két nem különbözőségéről és hasonlóságáról, kimutatva, hogy mind a férfiak, mind a nők szocializációja tévútra visz, eltorzítja az egyént, aki aztán már csak nagy erőfeszítések árán tudja elérni az emberben meglévő intellektuális és érzelmi potenciál teljességét.  

 

Kisgyerekkorban még alig van különbség. A kislányok is erőszakosak, mert van annyi eszük, hogy erővel el lehet venni a másét, és a kisfiúk is pityeregnek, mert még nem tanulták meg, hogy az nem egy fiús vonás. Kislányok és kisfiúk egyaránt megpróbálják manipulálni a szüleiket, és ha senki sem befolyásolja őket, a lányok is ugyanúgy fociznának, verekednének, mint a fiúk, a fiúk pedig ugyanúgy babáznának, mint a lányok.

Sok szerző állítja, hogy a férfiak és nők azért gondolkodnak, éreznek és cselekednek annyira különbözően, mert az agyuk eltér (a nőknek a bal, a férfiaknak a jobb féltekéjük fejlettebb), és ezzel összefüggésben az ősemberek szerepmegosztását említik (a férfi csöndben követi és elejti a vadat, míg a nő otthon társalog a többi nővel, a velük kialakított barátságtól függ a sikeressége). Lehet, hogy a biológiának és van némi szerepe, de valószínű, hogy tudatunké a végső szó. Egy hallgatag vadász is mesélhet színes történeteket a gyerekeknek, és a nehezen tájékozódó háziasszony is megtalálja az utat a szomszédasszonyhoz.

A férfi és a női agy felépítésében található különbségek valószínűleg csak lehetőségek, amelyek akkor válnak igazi különbségekké, amikor a társadalom a két nemet két eltérő úton indítja el. Amikor pszichológusok arról írnak, hogy a nők azért nem képesek eligazodni a térben úgy, mint a férfiak, mert az ősemberek korában a nők otthon ültek és egymással beszélgettek, a hallgatag férfiak pedig bonyolult utakon kergették a vadat, akkor utólag magyarázzák a meglévő különbségeket, nem pedig olyan kereteket vázolnak fel, amelyekből egyenesen következnének a tapasztalt különbségek. Más szóval: mentségeket keresnek a férfiak kommunikációs és a nők térbeli ügyetlenségére. Ha ezek az agyi eltérések lennének a meghatározóak, akkor nem lennének célratörő, a gazdasági, tudományos vagy politikai életben sikeres nők, és nem lennének mélyen érző, lírai lelkületű, gyermekszerető férfiak.

Nekem egyre inkább az a meggyőződésem, hogy ezek a különbségek a szocializáció során alakulnak ki, vagy legalábbis akkor merevednek meg. A szülők fülbevalót vesznek a kislánynak és kardot, csákót, műanyag játékgéppisztolyt a fiúnak, és kiveszik a  kezéből a babát (mert "a nagyfiúk nem babáznak"). A lányok megtanulnak barátnői csoportokban élni, szeretni és utálni egymást, kicserélni a titkaikat, a fiúk pedig bandákba verődnek és verekednek. Aztán a lányok megtanulják "eladni" magukat, ékszereket vesznek, festik a körmüket, a szemüket, megtanulják, hogy a lánynak kedvesnek és odaadónak kell lennie, a feleség viszont lehet határozottabb, ravaszabb. A fiúk megtanulják a férfias szerepeket, az ivást, a cigarettázást, a meccsre járást, a háborúskodást. A végén előttünk áll a divatot követő, kicicomázott nő, illetve később az ügyesen elvált asszony, valamint a részegeskedő, erőszakos férfi, a "fasza gyerek", aki a megfelelő sportklubnak szurkol, és akivel nem ajánlatos ujjat húzni.

A fiúk hülye férfivá, a lányok hülye nővé szocializálódnak.

Ez nem jelenti azt, hogy a szocializáció teljes mértékben káros lenne. A szocializáció révén tanulunk meg beszélni, énekelni, táncolni, vécézés után és evés előtt kezet mosni, szerelmeskedni, dolgozni és másokkal együttműködni. A gond az, hogy eközben belénk verik a hülye viselkedést és a hülye eszméket is. Egy indián törzs gyermekét nem emberré szocializálják, hanem törzsi harcossá, aki számára cél és dicsőség az ellenség  fejét megskalpolni, állatait elrabolni. Az iszlám szélsőségesek családjában a kisgyerekek is iszlám szélsőségesekké válnak, a rasszista szülők gyerekei is nagy valószínűséggel rasszisták lesznek stb. Olyan afrikai országokban, ahol kivágják a kislányok csiklóját (hogy majd ne csalják meg a férjüket), ez lesz az elsajátítandó tananyag, ezt fogják követni és követelni mindenkitől. Az asszonyok is ezt fogják követelni. A szocializáció maga nem lehet jobb, értelmesebb, mint maga a helyi vagy tágabb közösség, és aki nem szabadul meg a szocializáció hülye vonásaitól, az örökre hülye marad.

Valójában minden pozitív tulajdonság elérhető a férfiak és a nők számára egyaránt. Ehhez azonban szembe kell fordulni az árral, ellen kell állni a hülyévé szocializálódásnak, ki kell szabadulni a nemi szerepek béklyójából.

Mielőtt tovább mennék, sietek tisztázni, hogy amikor férfiról vagy nőről beszélek, akkor nem gondolok e nemek minden egyes képviselőjére, hanem valamiféle többségére vagy átlagára, vagyis arra a bizonyos szempontból sztereotip férfira vagy nőre, akiről - és akinek - a pszichológiai kézikönyvek, társkeresési útmutatók is szólnak. Amikor sok szerző kimutatja a nők és férfiak jelentős eltéréseit, például a kommunikációban, akkor tényleges eltérésről beszélnek, nem pedig a saját szűk körű tapasztalataikról. Ez a különbség mint tendencia kétségkívül létezik. A kérdés az, hogy mi okozza ezeket a különbségeket, és amennyiben konfliktusokhoz vezetnek a férfiak és nők, barátok, munkatársak és házastársak között, hogyan lehetne ezeket áthidalni, kezelni.

Egy percig sem gondolom, hogy a férfiak és a nők ne lennének emberek. Azok - a maguk módján. A nagybetűs Ember alatt azokat a személyeket értem, akik - legyenek férfiak vagy nők - megvalósítják azokat az értelmi és érzelmi adottságokat, amelyek látensen benne vannak minden csecsemőben. Megvalósítják - vagy legalább törekednek erre.

A hülyére szocializálódás jellegzetes ellentéteket teremt férfi és nő között. Néhányat külön is kiemelek.

 

Észlelés, érzékelés

Az észlelésben olyan eltérést tapasztalunk, hogy a férfi (az átlagos férfi, a sztereotípiának megfelelő férfi) gyorsan megragadja a helyzet fő összetevőit, a lényegtelenre oda sem figyel. A nő (az átlagos nő) kicsit lassan tudja megállapítani, hogy mi a lényeges és mi nem, viszont sokkal több részletet jegyez meg az összképből. Ha ez az agyi eltérésekből következne, akkor nem lehetnének női pilóták és férfi nyomozók. Ha a férfi színészek csak a lényeget lennének képesek megjegyezni, nem tudnák eljátszani a szerepüket.

Az empátiát, a mások érzéseinek, félelmeinek és örömeinek az arcról való "olvasását" jellegzetesen női tulajdonságnak tartjuk. De köztudott, hogy a cigányasszonyok nagyon jók a tenyérjóslásban és jövendőmondásban. Talán a cigányoknak általában fejlettebb az empátiájuk? Hogy lehet, hogy a szélhámos férfiak annyira megérzik, hogy mit szeretne egy nő hallani, és hogy lehet, hogy a nő nem érzi meg, hogy most csapják be?

Úgy vélem, hogy ezek mögött a rejtett vagy titokzatos képességek mögött egy sajátos tanult struktúra áll, ami a szocializáció, a csoportba befogadás során épül ki, sajátítódik el. Van, amit megtanulunk, van, amit nem. És nem véletlen, hogy milyen csoportban mi a kötelező elsajátítani való. Vegyük példának a férj-feleség viszonyt. A feleség megtanul olvasni a férj arcáról, ezért gyorsan észreveszi, ha a férj megcsalja - ez a "női ösztön". De gyakran olyan tényezőkre is odafigyel, amelyeknek semmilyen szerepe sincs a félrelépésben. Például a kihívóan öltözködő titkárnőre lesz féltékeny, miközben a férj a szolid bérelszámolónővel csalja. A veszélyt jól érzékeli, de az ösztönös kombinációi félreviszik. Ugyanígy megtanulja a nő, hogy a férfit hibáztassa a kommunikációs kudarcokért - mert hogy nem figyel, visszatartja az érzéseit, meg akarja oldani a problémát, holott a nő csak együttérzésre vágyik. És közben a nőnek nincs annyi empátiája, hogy megérezze: a férj nem rossz szándékból akarja megoldani a problémáját, hanem mert segíteni akar. Ennek feltételezését a nő nem tanulja meg a szocializáció során, csak a rosszhiszeműség és a méltatlankodás szerepel a tananyagban.

 

Kreativitás kontra szabálykövetés

A férfiak általában kreatívabbak, a nők pedig inkább szabálykövetők. De itt is a szocializációt érzem döntőnek. Hasonlítsuk össze a hetvenes évek Kínájában őrjöngő vörösgárdistákat és a kilencvenes évek Amerikában tanuló kínai diákjait! Az előbbiek a csordaszellemben szocializálódtak, az utóbbiak az emigráns családokban, ahol nem volt jelen a hagyományos kínai kollektív befolyásolás, viszont jelen volt az otthonról hozott szorgalom, ami kombinálódott az itt talált amerikai versenyszellemmel. Hamarosan a kínai diákok lettek az éltanulók. A nők kreativitására persze a divatszakma a legjobb példa, de számos nő tűnt ki az élet minden területén a kreativitásával - ahol ki tudtak szakadni a korlátozó hagyományokból.

A szabálykövetésnek van jó oldala is. Ha egy nő betartja a közlekedési szabályokat vagy megérti mások szándékait az úton, az jó. (Sajnos, nagyon sok női vezető gyorsan átveszi a férfiaktól a szabálytalanságokat, a vezetés közbeni ordítozást.) A gond ott van, amikor valami észszerű újítás ellen tiltakozunk, egy idejétmúlt szabály nevében. Köztudott, hogy a szülészeteken a konzervatív nővérek mennyi fájdalmat okoztak azoknak az anyáknak, akik meg akarták tartani a lánykori nevüket a házasságban is. Mert "a rendes nő felveszi a férje nevét". Ugyancsak kórházban tapasztaltam, hogy a vizit előtt a párnánk alá kellett dugni a nedves törülközőt. Mert "rendnek kell lenni". Mit törődött a főnővér a tisztasággal és a bacilusokkal! Nemrég egy közértben történt a következő. Ahol mi álltunk, nem volt elválasztólap a pénztárnál, s emiatt a vásárlók csak akkor tudták elkezdeni kipakolni az áruikat, amikor az előző vásárlóval már végzett a pénztáros. Én (a kreatív férfi) észrevettem, hogy a szomszédos pénztárnál, amelyik nem volt üzemben, van három ilyen elválasztólap, áttettem belőlük kettőt a mi sorunkba. Nem is volt semmi baj, ameddig egy még arrébb dolgozó - szabálykövető - pénztárosnő észre nem vette. Követelte, hogy rakjuk vissza a választólapokat a nem működő pénztárhoz. Mert oda tartoznak. A mi pénztárosnőnk felállt (addig szünetelt a munka), és átvitte az elválasztókat. Ki nyert ezzel? Senki. De ez nem érv a szabálykövető emberek logikájával szemben. Vannak szabálykövető férfiak is. Még a nyolcvanas években, a Móricz Zsigmond körtéren összetorlódtak a villamosok, és az egyik villamos csak akkor tudott lejönni a Bartók Béla útról, ha teljesen ráment az előtte álló (a torlódásban utolsó) villamos nyakára (persze óvatosan, nagyon lassan, legfeljebb 5 km/óra sebességgel). Volt ott egy kis ember, aki pulykavörösen veszekedett a kreatív villamosvezetővel, azt kiabálva, hogy az előírásokat súlyosan megsértve veszélyesen közel került a másik villamoshoz, és ezért fel fogja jelenteni. Szabály az szabály.

 

Női megérzés

Akárhány nővel beszéltem eddig, mindegyikük esküdött, hogy megérzik a mások gondolatait. Természetesen lehetséges, hogy a nők már fiatal korban megtanulják, hogy egymás gesztusait, hanglejtését megfigyeljék, a sorok között olvassanak. Akkor van gond, ha egy férfi szavai között akarnak olvasni. A tipikus ugyanis az, hogy a férfi mindent kimond, amit fontosnak tart, az üzenete tehát egyáltalán nem a hanglejtésében vagy a mimikájában van, hanem magukban a kimondott szavakban. Ezt valami miatt a legtöbb nő képtelen felfogni. A kézikönyvek aztán sietnek megmagyarázni, hogy a nők esetében nem a szavak, hanem a metakommunikáció hordozza a lényeget, ha jobbat mondanak, az lehet, hogy valójában bal, ezt tudomásul kell venni, el kell fogadni agyi sajátosságként. Igen, de akkor hogy tudnának a nők helytállni az üzleti életben, a gazdaságban, a tudományban? Senki sem látott olyan diáklányt, aki a tanár kérdésére azzal válaszolna, hogy "mit akar ezzel mondani?" - hiszen nyilvánvaló, hogy a kérdés szavai a lényegesek. Mennyi kétszer kettő? Négy. Hány órakor is kezdődik a színházi előadás? "Nem tudok gyorsabban elkészülni." Úgy gondolom, hogy itt is a szocializáció során megtanult - és nem minden helyzetre alkalmazható - sajátos szerkezettel van dolgunk, ami alapján a nő bizonyos kérdéseket a saját nyelvére fordít le, és arra a vélt kérdésre válaszol. Aztán a férfi csak néz: mi baj van a feleségem agyával, hogy nem tud válaszolni egy ilyen egyszerű kérdésre sem? (A szokásos végjáték: "De hát mondd meg, mi a bajod velem!" "Tudod te jól, ne játszd az ártatlant.")

A saját életemből is hozhatok példát. Egyszer el kellett mennünk valahova, rendes ruhában. Nem akartam felvenni övet, mert a nadrág így is elég szoros volt, de a partnerem rábeszélt. Befűztem hát, csak úgy menet közben. Utána a hölgy kuncogni kezdett: "Észrevettem. Mégis kiélted a lázadásodat." Kiderült, hogy véletlenül kihagytam egy övtartót, ő pedig ebből feltételezte (tudta!), hogy ily módon akartam tiltakozni. Nem talált.

Ha egy férfi elfelejtkezik a házassági évfordulóról, az nem azért van, mert már nem szereti a feleségét, hanem mert nem tartja fejben az ilyen - általa üresnek vélt - dátumokat. Ugyanúgy nem tartja fejben, hogy melyik gyerekének mikor van a születés- vagy névnapja. Ha egy férfi elgondolkozva ül az asztalnál, az nem azért van, mert haragszik, hanem mert valami foglalkoztatja. Ha egy férfi nem mondja el, mi történt aznap a munkahelyén, az nem azért van, mert nem akarja megosztani az életének apróbb részleteit a feleségével, hanem mert nem történt semmi lényeges. Mire hazaér, már ő sem tudja, mi történt. Lehet, hogy az esti meccs esélyeit latolgatja, lehet, hogy azon töpreng, hogy hogyan kellene beszerelni a villanyt a pince sarkába. Mit beszélhetne meg ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban a feleségével? Az a nézet, miszerint a férfi senkitől sem hajlandó segítséget kérni, hanem büszkeségből mindent maga akar megoldani, nem felel meg teljesen a valóságnak. A férfi is kér tanácsot - de villanyszerelési kérdésekben csakis olyantól, aki járatos a villanyszerelésben. Nincs ebben semmi különös, nincs benne semmi kirekesztő, nincs benne semmi macsóság.

 

Tapintat

Köztudott, hogy a nők nem szeretnek rossz tényeket közölni, tapintatosan elhallgatják, ami megbánthatná a másikat. De nézzünk néhány példát ennek működésére!

Volt egy amerikai diáklány, aki Nagy-Britanniába ment tanulni, és közben beleszeretett egy brit fiúba. Korábbi kedvese meg akarta látogatni, és a lány tapintatból nem mondta meg neki, hogy már mást szeret. Az amerikai fiatalember kifizetett több száz dollárt a repülőjegyre, és Nagy-Britanniában tudta meg az igazságot. Milyen tapintat ez? Úgy gondolom, hogy a nők ilyen esetekben nem a partnerüket féltik a rossz hírtől, hanem saját maguknak akarnak megspórolni egy konfliktust. Nem tapintatból, hanem gyávaságból. Sokszor ugyanaz a "tapintatos" nő gondolkodás nélkül kifosztja az elvált férjet, visz mindent, bútort, gyereket. Hideg fejjel - vagy bosszúból. Sokszor nem is nyer semmit, elég neki a tudat, hogy a másik szenved.

A férfiakra a direkt beszéd jellemző. A nők gyakran megbántódnak, pusztán attól, hogy a férfi kertelés nélkül kimondta, hogy mit akar. Kegyetlenül az arcába vágta, hogy nem szerelmes bele, csak vele szeretne élni. Micsoda tapintatlanság! Egyszer egy jó ismerősömmel összefutottam egy partin, és megkérdeztem tőle, mi van a régi barátjával, már egy éve nem láttam. A nő vérig sértődött. Micsoda tapintatlanság ilyet kérdezni. Igaz, az új barát is jelen volt, de hát ő is tudott a régiről. És a parti mindegyik részvevője tudott róla. (Máig sem tudom, hogy milyen formában lett volna megfelelő megszereznem ezt az információt. Valószínűleg a hölgy számára maga a téma is tabuvá vált. Nem akart tudni arról a férfiról.)

 

Problémamegoldás

Gyakori panasz a férfiakkal, férjekkel szemben, hogy amikor a feleség panaszkodik, nem is hallgatják végig, hanem megpróbálják megoldani a problémát. Ez azért van, mert a férfiak nem a szenvedésre vannak beállítva, hanem a szenvedés elkerülésére, nem a probléma kibeszélésére, hanem megoldására. A legtöbb problémát meg lehet oldani - legfeljebb előfordulhat, hogy a megoldásnak hátrányai is vannak. Például ha valaki disszidál egy zsarnok országból, előny, hogy megmenti az életét, de hátrány, hogy sokáig nem fog tudni találkozni a családtagjaival. Ő dönt, miután mérlegeli az előnyöket és hátrányokat. Ha a megoldás túl sok hátránnyal jár, akkor nem azt választja, hanem keres egy jobb megoldást. Ha nincs jobb megoldás, akkor az okos férfi belenyugszik, és igyekszik elfelejtkezni a problémáról. A nők inkább beszélni akarnak a problémájukról, nem pedig megoldani azt. Hogy ez miért alakult ki így, nehéz megállapítani. Nyilván része van benne a nők hagyományos alárendelésének, annak, hogy a változásoknak gyakran szenvedő alanyai voltak, akik a helyi közösség és azon belül a férj által szabályozott életet voltak kénytelenek élni. Az ilyen helyzetben lévő emberek számára könnyebbség, ha beszélhetnek a bajaikról. Az új körülmények között a nőnek sokkal több lehetősége van a változtatásra, ezért tehát a panaszkodás hagyománya egy olyan "szabály", amelynek követése több kárral jár, mint haszonnal. A férfi számára a panaszkodás ritkán jön számításba, hiszen ez csak elvenné az energiáját a valódi megoldások keresésétől. A férfi hajlamos úgy nézni a panaszkodó, de a megoldást elutasító nőre, mint valakire, aki nem igazán nőtt fel, hiszen különben azt tenné, amit az érdeke diktálna.

Ha egy nő rutinszerűen akarja megbeszélni gondjait a férfival, és a megoldás nem lehetséges vagy nem időszerű, jobban teszi, ha ezt rögtön az elején megmondja: "Gondjaim vannak. Meghallgatnád? Nem kell megoldani, csak figyelj!" Az a férfi, aki tudja, hogy erre miért van szüksége a nőnek, valószínűleg nem fog megoldásokat javasolni.

Másrészt vegyük észre, hogy ha én valaki másnak az agyát a saját problémáimmal tömöm, akkor az ő idejét, életét veszem igénybe. Ez önzés. Nem kívánhatjuk meg másoktól, hogy ránk figyeljenek, amikor annyi egyéb dolguk van. Az egyik könyvben szerepelt egy jellemző példa. A feleség otthonról telefonál, hogy elromlott a vízvezeték. A férj éppen egy fontos tárgyaláson elnökölne. A szerző szerint az a jó férj, aki meghallgatja a feleséget, megnyugtatja, és biztatja, hogy hívjon fel egy vízvezetékszerelőt, és addig csúszik a tárgyalás. Nem értek egyet. Ezzel a vészhívással a feleség nemcsak a férjét, hanem a tárgyalás többi részvevőjét is feltartja - ahelyett, hogy maga intézkedne. Egy felnőtt embertől elvárható, hogy egy ilyen problémát a saját erejéből meg tudjon oldani, akár férfi, akár nő az illető. Ha ez a nőnek akkora megrázkódtatást okozott, még mindig kiöntheti a lelkét este, vacsora közben.

 

Pletyka

A nőkről alkotott sztereotip képhez hozzátartozik, hogy szeretnek pletykálkodni. A kézikönyvekből megtudjuk, hogy ezáltal csak a többi nővel (különösen a "legjobb barátnővel") való kapcsolatukat akarják erősítgetni, titkokat adnak titkokért, és közben jók érzik magukat, erősödött a kapcsolat. A kérdés az, hogy hogyan fér ez össze az erkölcsi elvekkel. Ha valakiről a háta mögött rosszat mondanak, az erkölcstelen, hiszen rontják a hírnevét, ő pedig nem tud védekezni. Minden nő egyetért ezzel - de főleg akkor, ha róluk mondtak valami rosszat a háta mögött. Ők továbbra is pletyiznek, csereberélik az információkat, olyan információkat, amelyek nem tartoznak rájuk. A bűnös az, aki visszamondja a pletykát. De hát ő is jogosan teszi ezt, hiszen az is csak egy a sok pletyka közül, hogy rólad mit beszélnek. A legtöbb nő képtelen megoldani ezt az ellentmondást. Fáj nekik, ha rosszat mondanak róluk, de nem tudnak lemondani arról az élvezetről, hogy ők maguk rosszat mondjanak másokról. Minden nő tudja, hogy ez bűn, de bocsánatos.

A dolog akkor kezd súlyosabbá válni, amikor ezek a bizalmas információk túlmennek az első körön, és elkezdenek szabadon terjedni. Amikor nekem elmondja valamelyik barátnőm, hogy a barátnőjének a barátja miket művel az ágyban. Ez nem tartozik rám, felfordul tőle a gyomrom (nem attól, amit az illető csinál, hanem attól, hogy erről én is tudomást szereztem). A barátnő meg van lepődve, hiszen ő csak szívességet akart tenni, csak meg akart velem osztani egy bizalmas értesülést, egy titkot, bizonyítva ezzel, hogy mennyire szeret, mennyire megbízik bennem. És nem is jut eszébe, hogy ha nekem mesél arról a fiatalemberről, ez azt jelenti, hogy majd rólam ugyanígy fog beszélni illetéktelenek előtt. A férfi számára fordítva vetődik fel a pletykázás kérdése: annyira rossz, ha rólam másoknak beszélnek, hogy inkább nem kérek a mások titkaiból sem.

Ha felidézzük, hogy a nők másmilyen agyberendezéséből következik-e mindez, akkor megint visszajutunk a problémához: ha ilyenek a nők, akkor hogy lehet egy nő diplomata, államfő, ügyvéd vagy lelkész, vagyis bármely olyan szakma képviselője, ahol munkaköri kötelesség a titoktartás.

 

Hűség

Mindenki tudja, hogy a férfiak hűtlenek, és hogy ez mennyire fáj a nőknek. A kézikönyvek kifejtik, hogy ez természetes, biológiailag determinált. Míg a nő érdeke az egyszerre egyetlen magzat kihordása és biztonságos felnevelése (ehhez hosszú távú partneri kapcsolat kell), addig a férfi érdeke, hogy a milliószám termelődő spermáját minél szélesebb körben hintse el, és a saját génjeivel népesítse be a földet. Ez tetszetős érvelés, de nem igaz. A férfiak jobban félnek a terhességtől, mint a nők, és egyáltalán nem a génjeikre gondolnak, hanem a kalandra, az élvezetre. És azok a férfiak, akik megértik a saját motívumaikat, nagy százalékban természetesnek tartják ezt a fajta kalandkeresést a barátnőik részéről is.

A nők és a férfiak egyaránt hűtlenek, de más a mozgatórugójuk. A hűtlen feleség általában a romantikát és a szexuális izgalmat hiányolja a férjében, ezért bocsátkozik kalandokba. A férfiak a szerelmi kalandokat inkább sportnak tekintik, és versengenek abban, hogy kinek van több hódítása, kinek van jobb - nője, hódítása. A hűtlen feleség hajlamos rá, hogy egy új szerető kedvéért elhagyja a férjét. A legtöbb férfi a délutáni kaland után minden lelkiismeret-furdalás nélkül visszamegy a feleségéhez, a finom vacsora kedvéért. A feleséget a hűtlenkedő férj a női méltóságában sérti meg, amellett a nő azt feltételezi, hogy a férj majd elhagyja őt a másik nő kedvéért, pedig a férfi legtöbbször egyáltalán nem hasonlítgat, hanem gyűjtöget. Skalpokat. A szőke sima hajú feleségtől függetlenül is kellene a gyűjteményébe még egy göndör hajú vörös. Nézzük a másik változatot. Ha egy férj nagyon féltékeny a csinos feleségére, akkor nem igazán attól fél, hogy egyedül marad, hanem sokkal inkább attól, hogy mások kinevetik mint "felszarvazott" férjet. Ez tehát nem a génekből vagy az agyberendezkedésből, hanem a társadalom reagálásából, a szocializációból fakad.

A legtöbb nő nagyon megbántódik, ha a társaságában lévő férfi észrevesz más csinos nőket. Ugyanakkor a kézikönyvek is megírják, hogy egy nőnek lelki igénye, hogy érezze, még mindig kívánatos. Amikor divatban volt az elől kigombolható farmerruha, hallottam a rádióban a tanácsot: ha le vagy lombozódva, gombolj ki még néhány gombot. A férfiak jobban megnéznek majd, és ettől jobb lesz a kedved. Arról nem szól a fáma, hogyan tudták elviselni az ily módon kívánatosabbá váló nők azt a gyötrő lelkiismeret-furdalást, hogy ha a más férje is észreveszi őket, akkor a másik feleség ettől rosszul fogja érezni magát. Azt hiszem az agyi eltéréseknél itt is fontosabb az egoizmus, az, hogy mindent a maguk szemszögéből ítélünk meg.

 

Sérelmek

És ezzel eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy mi történik a fejünkben, amikor sérelem ér bennünket. Egy férfi először is megvizsgálja a helyzetet, és ha úgy gondolja, hogy megsértették, akkor megteszi az ellenlépéseket, azaz harcba száll. A nő nem vizsgál meg semmit, hanem megbántódik, és azon nyomban igényt tart a bocsánatkérésre. A nők által írt könyvek (pl. a verbális agresszióval kapcsolatban) igazat adnak: ha egy nő úgy érzi, hogy megbántották, akkor nyilvánvalóan meg is bántották. Függetlenül az illető szándékától. Azaz függetlenül a tényektől. Ha tehát a nő úgy érzi, hogy megcsalták, akkor megcsalták, akkor el kell válnia, akkor szakadjon el az apa és a gyerekek kapcsolata. Ha egy átlagosan szocializálódott nő meg van sértve, akkor később hiába tudja meg az igazságot, hiába veszi észre, hogy tévedett, az eredeti sérelem már beleégett az agyába, azt már onnan semmiféle új információ nem távolíthatja el. Persze megbocsájthat (annak, aki vétlen), de ez nem kötelesség, hanem kegy. Olyan kártya, amit később is fel lehet használni mint olyan sérelmet, amit kompenzálni kell.

A verbális agresszió egyik tipikus esete a "kettős üzenet", amikor is a férfi olyat mond a nőnek, amit az nem tud értelmezni. Például azt mondja: "helyes vagy, szeretnék veled társaságba járni, de ehhez egy kicsit műveltebbnek kellene lenned, be kellene iratkoznod egy tanfolyamra". Miért értelmezhetetlen ez az üzenet a nő számára? Mert az alapjában véve tényszerű közlést átfordítja egy sajátos érzelmi nyelvre. "Helyes vagy, szeretnék veled társaságba járni" - ez azt jelenti, hogy "szeretlek". "Nem vagy elég művelt" - ez azt jelenti: "nem szeretlek". Így, ezen a szinten valóban ütközik a két közlés. De miért megyünk le az óvodás szintre, a "nem szeretlek, csúnya vagy" színvonalára? Mielőtt bárki azt mondaná, hogy azért, mert a nők mindent ilyen alacsony szinten képesek megérteni, mivel ilyen az agyuk, megint utalnom kell a neves női diplomatákra, írókra, a tudomány számos kiválóságára. Ők tudják kezelni az összetett információt - legalábbis, amikor konkrét kérdésekről van szó. Az, hogy egy nő erre a primitív szintre süllyedjen le, egyáltalán nem törvényszerű. De nehéz megszabadulni a szocializáció során megtanult téves reflexektől.

A "női érzékről" szólva már említettem, hogy a nők valószínűleg jobban tudják olvasni  mások metakommunikációs jelzéseit. Ez azonban óriási hibaszázalékkal dolgozik. Ha egy nő speciális érzéke sérelmet sejtet, nem ártana utánajárni a dolognak, még mielőtt ez a sérelem beleég a nő agyába. Sajnos, a nők ilyenkor nem sejtik, hanem "tudják", hogy igazuk van, ezért általában nem veszik a fáradságot, hogy időben kivizsgálják az esetet. Ebből pedig automatikusan következnek az újabb sérelmek, az újabb kibeszélni valók. (Kérdés: mit csináljon a férj, ha már a történet elején észreveszi, hogy a feleség valamit nyilvánvalóan félreértelmezett. Hagyja szenvedni, hagyja, hogy utálja a képzelt sérelem okozóját, vagy világosítsa fel az asszonyt? Az első esetben megerősíti a téves beállítódást, az utóbbi esetben nem támogatja a szenvedő feleséget. Nehéz kérdés, de nyilvánvaló, hogy én az első változat híve vagyok. A feleségnek joga van megtudni az igazságot. És ha nincs annyi esze, hogy megnyugodjon, megállapítva, hogy nem is érte sérelem, hanem még jobban felháborodik, akkor magára vessen.)

Nem hiszem, hogy ezek a hiányosságok a női agy sajátosságaival magyarázhatók. Sokkal valószínűbb, hogy itt is a szocializáció a ludas. A kislányok megtanulják, hogy mindent érzelmi nyelven fejezzenek ki, és hogy ez rendjén is van. A fiúktól a nővérek és az anyák is több józanságot várnak el. Nevetséges lenne az a kisfiú, aki egy ilyen verbális agresszió miatt hetekig őrlődne. "Ha megütöttek, üss vissza!" - ez a fiúk nevelésének szabálya. A sérelmek újabb sérelmekkel való megtorlása persze ugyancsak zsákutca. Úgy tűnik, a szocializálódás általában nem ad használható modelleket.

 

A hülyére szocializálódott férfi

Ezek után nézzük, hogy fest egy férfi, aki keresztülment a szocializáció szakaszain, és itt él velünk, a mai Magyarországon.

* Pénzsóvár, mert megtanulta, hogy a pénzzel mindent el lehet érni, gazdagságot, hatalmat, nőt, egészséget. Nem pénzt keresni akar, hanem "nagyot kaszálni".

* Agresszív, mert tapasztalja, hogy a félénkeket mindig háttérbe szorítják, és az agresszív férfinak a nőknél is több esélye van. (A férfiakban biológiailag is több az agresszivitásra késztető tesztoszteron, de ha ez a mindennapokban nem bizonyulna hatékonynak, akkor előbb-utóbb megtanulnák kezelni, levezetni.)

* Cinikus, mert megtanulta, hogy az elvek mit sem érnek, a vallások és ideológiák változhatnak, csak az ér valamit, ami a miénk.

* Szereti az alkoholt, mert serdülő korában rászokott, és megtanulta, hogy aki jobban bírja az italt, annak nagyobb a tekintélye a férfiak között.

* Ha fiatal, akkor valószínűleg kipróbálta a kábítószert, és rendszeresen fogyasztja.

* Nagy a valószínűsége, hogy dohányzik is.

* Autója is van, hiszen megtanulta, hogy az autó státuszszimbólum.

* Olyan nőt választ, akiért a többi férfi irigyelheti - mert megtanulta, hogy a nő is státuszszimbólum.

* Nagy valószínűséggel részt vesz a politikában, mert megtanulta, hogy a megfelelő csoporthoz tartozás segíti az egyéni célok elérését is, és mert a politikai küzdelem a verekedés viszonylag kielégítő pótléka.

* Szintén a csoporthoz tartozás miatt valószínűleg egy bizonyos sportklubnak is szurkol, a saját csapatot dicséri, az ellenfeleket ócsárolja.

* A többség "jó hazafi", mert ez a csoporthoz tartozás is növeli az önbizalmát; ebbe belefér a magyarság kiválóságainak hangoztatása, más csoportok lenézése. Azonosul a nemzet sikereivel (ezt "mi" vittük végbe), de nem vesz tudomást a nemzethez tartozó személyek negatív cselekedeteiről (ők nem "igaz magyarok").

* A partneri kapcsolataiban nem nagyon hűséges, mert megtanulta, hogy a férfi hűtlenségét jobban elnézi a társadalom. Számon tartja a hódításait (húzza a "strigulákat"), mert megtanulta, hogy a szexuális siker a sikeresség egyik fontos fokmérője.

* Ha kisebb csaláson kapja a feleségét, akkor őt megfélemlíti, és leszámol a vetélytárssal, mert megtanulta, hogy meg kell mutatni, ki az úr a házban.

* Ha van fia is, lánya is, elnézőbb a lányával szemben, mert ezzel elfojtott szexuális vágyainak elfogadott levezetést adhat.

* Társaságban szapulja a feleségét és a többi nőt, hogy ezzel a férfiakhoz tartozását erősítse.

 

A hülyére szocializálódott nő

* Kényeskedik, mert megtanulta, hogy a lányoknak többet néznek el, mint a fiúknak.

* Cicomázza magát, mert megtanulta, hogy a csinosabb nők többet érnek el az életben.

* Sok pénzt költ (sokszor a más sok pénzét költi) a divat követésére - ruházkodásban, ékszerekben, frizurában, mert tudja, hogy fontos divatosnak lennie, valamint hogy a barátnők kinéznék maguk közül, ha lemaradna valamiben.

* Nem riad vissza a füllentésektől, mert megtanulta, hogy a férfi nyers erejével szemben a füllentés a nő egyik fő fegyvere.

* Pletykál a többi nővel mások háta mögött, mert megtanulta, hogy a bizalmas információk továbbadása erősíti (legalább átmenetileg és látszólag) a többi nővel meglévő kapcsolatait.

* A problémáit nem megoldani akarja, hanem részvétet akar szerezni.

* Azáltal, hogy a női érzékére bízza magát, sok mindent félreért, a sérelmeit nem felejti el, gyakran a jó embert hiszi gonosznak és a gonoszt jónak, és így saját érdekeinek is kárt okoz.

* Házasságra törekszik - nemcsak a női ösztön miatt, hanem azért is, mert megtanulta, hogy a férjes vagy elvált nőnek jobb pozíciói vannak, mint a lánynak (nem is beszélve e vénlányról, aki mindenki megvetésének tárgya).

* A házasságon belül gyerekeket akar szülni, részben mert a teste erre alkalmas és biológiailag szüksége is van rá, de részben azért is, mert tudja, hogy a gyerekes anyának lényegesen nagyobb a hatalma, mint a gyermektelennek. A gyerek később nagyon jól jön a válás idején, amikor erre hivatkozva szerezheti meg a férj vagyonának jelentős részét. (Nem állítom, hogy a nők eleve ezzel a szándékkal mennek a házasságba, de az biztos, hogy mire odáig jut a házasságuk, már fel vannak szerelve minden a fenti végkifejlethez vezető információval és technikával.)

* A hülyére szocializálódott nő szabadon mer igazságtalan és kegyetlen lenni. A saját gyerekeit védi, a férj előző házasságából származó gyerekeket háttérbe szorítja, méltatlankodik, hogy az "idegen porontyokat" "zabáltatnia" kell, akik  "azt sem tudják jó dolgukban", hogy mit csináljanak, és a sok jóért "hálátlanok". Nem véletlen, hogy a világ meseirodalma tele van a gonosz mostohákról szóló rémtörténetekkel.

* Fontosabbnak tartja a rendet és tisztaságot a nyugodt családi légkörnél, mert tudja, hogy ebben ő a jobb, és mert a barátnői is elsősorban eszerint ítélik meg.

* Ha kisebb csaláson kapja a férjét, akkor a másik nőn áll bosszút, mert a férj szexuális képességeire esetleg még igényt tart.

* A hülyére szocializálódott nő számára minden másik nő vetélytárs (adott esetben a "legjobb barátnő" is), ezeket a más nőket hajlamos a legdurvább jelzőkkel illetni.

* Sok anya nem engedi felnőni a gyerekét, mert túlságosan hozzászokott, hogy a gyerekei minden tettéért ő a felelős, nem bízik bennük, a talpraesettségükben.

* Ha van fia is, lánya is, elnézőbb a fiával szemben, mert ezzel elfojtott szexuális vágyainak elfogadott levezetést adhat.

* Társaságban szapulja a férjét és a többi férfit, hogy ezzel a nőkhöz tartozását erősítse.

 

Isten és Istennő

A fenti, meglehetősen lehangoló képet az teszi még szomorúbbá, hogy közben minden férfiban benne van az alkotó (fabrikáló) férfi isten, illetve minden nőben a teremtő (saját magából létrehozó) női isten lehetősége, de ez - nagyrészt a hülyére szocializálódás miatt - nem bontakozhat ki. A technikai ügyesség, a kreativitás, az akarat és kitartás "férfias" értékek, a gondoskodás, együttérzés, támogatás, nevelés, a környezet rendben tartása "nőies" értékek. Ezzel szemben negatív jellemzők a "női" ravaszság vagy a "férfi" dicsőség- és hatalomvágy. A feljegyzett történelemben eddig a férfias vonások domináltak, ezeknek köszönhetjük a tudomány és a technika roppant fejlődését, de a világunk mostani gazdasági, katonai és főleg ökológiai válságát is. Nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább, előtérbe kellene kerülniük az olyan nőies értékeknek, mint az együttérzés, a gondoskodás. Ha van jövője az emberiségnek, az csak egy "nőiesebb" jövő lehet. Az Istennő világa, "a nők évezrede".

Itt azonban az értékekről beszélek, nem pedig az egyes nőkről. Mert nyilvánvaló, hogy a gyermekét felnőni nem engedő, a másik nő torkának eső, a részegeskedő, dohányzó, durva lelkületű nőkben kevés van meg a női nem isteni tulajdonságai közül. (Éppúgy, mint az elvakultan üvöltöző, szemeteskukákat gyújtogató, bőrfejű suhancoknak sincs semmi közük a férfi Istenhez.)

Annak idején nagy reményeket fűztem a feminista mozgalomhoz, de kiderült, hogy az alapvetően szükséges új látásmód gyakran kisiklik, a magukat feministának tartó nők a hagyományos női megközelítést variálják, legfeljebb a hülye férfi magatartásformák közül vesznek át sok mindent (trágár beszéd, pimasz, agresszív magatartás), ahelyett, hogy elgondolkoznának azon, hogyan szolgálhatnák okosabban az igazi női érdekeket.(Például felháborodnak azon, ha egy férfi kinyitja előttük az ajtót, de nem is próbálják felszabadítani a nőtársaikat a reklám hatásai alól.)

Milyen vonásokra van szükségünk, ha ki akarjuk bontakoztatni a mindannyiunkban meglévő emberi potenciált?

 

Az Ember

A szocializáció nem alapjában véve elvetendő. Ellenkezőleg, nagyon is szükséges ahhoz, hogy beilleszkedjünk egy közösségbe, hasznos tagjai lehessünk annak. A baj az, hogy eközben számtalan negatív modellt is elsajátítunk. Miközben egy kisfiú jó indiánná válik, megtanul illedelmesen viselkedni, bátran helytállni, megvédelmezni a törzsbelieket, azt is megtanulja, hogy az ellenfelet meg kell skalpolni. A múlt századokban kötelező volt az "úriemberi" viselkedés - de aki nem vállalt egy párbajt (ami tökéletesen nevetséges megoldás volt a sérelmek kezelésére, hiszen a sértő fél némi ügyességgel még meg is ölhette a sértettet), azt nem tekintették úriembernek.

A férfiak is, nők is elérhetik azt a fokozatot, amikor kiteljesítik az emberben látensen meglévő képességeket. Ez előfordulhat spontán módon is - valamely véletlen esemény, trauma révén, amikor is valaki elveszíti a saját neméhez tartozás iránti bizalmát, esetleg a hülyére szocializálódása csak részben ment végbe. (A "fiúsan" nevelt lányok esete nem ilyen, ők egyszerűen az egyik hülye séma helyett egy másik hülye sémát tanulnak meg.)

A tipikus az, hogy akik elérték az értelmes emberi szintet, azok tudatosan megküzdöttek a sztereotípiákkal, a szocializációs konstrukciókkal, kidugták a fejüket a mentális ketrecből, és a maguk szemével néztek szét, a maguk fejével értékelték a dolgokat.

Amint a hülyére szocializálódás sémáinak érzékeltetésekor sem tekintettük fő tényezőnek a női és a férfi agy különbözőségét, az "Emberré válásnál" sem törődünk ezzel túl sokat. Ha vannak ilyen különbségek - az érzékelésben, egyes feladatok megoldásában -, azok részét képezhetik az egyén kiválóságának, speciális tudásának, ügyességének, de nem tekinthetők normának, az egyén megítélése szempontjának.

Törekedni kell az értelem és az érzelem összhangjára - de úgy, hogy eközben az értelemé legyen a vezető szerep. Egyszerűen abból a praktikus tényből kiindulva, hogy az érdekek felismeréséhez (a saját érdekünk és a mások érdekei felismeréséhez) nagy szükségünk van az értelemre. Az egyensúly pedig azt jelenti, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül az érzelmeinket sem, hosszú távon semmiképp sem dolgozhatunk ellene. A legnegatívabb érzelmekkel is érdemes előbb-utóbb "békét kötni".

Azzal, hogy az autonóm Ember tudatosan válogatja ki a megfelelő pozitív vonásokat, és kerülni igyekszik a negatív vonásokat, még nem veszíti el a férfi vagy női jellegzetességeit. Ezek azonban nem fogják dominálni a gondolkodásmódját. Az Ember nem lesz uniszex, de olyan kapcsolódási pontokat alakít ki, amelyek segítségével mindenkivel jobban tud együttműködni. A bennünk rejlő emberi képességeknek a lényege a másokkal való értelmes együttműködés.

Mindenekelőtt azt kell elfogadnunk, hogy nem mindenki olyan, mint amilyenek mi vagyunk. Ebből az következik, hogy panaszkodás vagy harc helyett először is próbáljuk megérteni a másik embert. A szándékot különítsük el a látszólagos cselekvéstől. Azzal szemben, amit egy női szerző írt ("ha megbántottnak érzed magad, akkor megbántottak"), a szándékból kell kiindulni. Nincs megbántás megbántó szándék nélkül. Mivel sok esetben az egyes emberek eltérő nyelvet és logikát használnak, törekedjünk a másik mondanivalójának megértésére, mielőtt reagálunk rá. (Emlékezünk az amerikai seriff-sztereotípiára: először lő, azután kérdez. Tanuljunk meg először kérdezni!)

A fentiekből következik, hogy ne bízzunk a "női megérzésben" - legfeljebb támpontot kaphatunk a megfelelő kérdéseink feltételéhez, de nem tudhatjuk, hogy az történt-e, amire gyanakszunk. És természetesen a férfi agresszivitást is ki kell kapcsolnunk, ameddig nem vagyunk biztosak benne, hogy megtámadtak bennünket. 

Az Ember:

* Talpraesett, megvan a magához való esze, de nem ravasz, hanem okos és ügyes - amennyire képességeitől telik. Amit nem tud, de fontos, azt megpróbálja megtanulni. Amit nem képes megtanulni, annak tudatában van, számításba veszi a döntéseinél.

* A világot olyannak látja, amilyen, figyelembe veszi a tudományos eredményeket, nem hisz a babonákban, a divatos hókuszpókuszokban. Ugyanakkor annak is tudatában van, hogy a tudomány nem képes teljes mértékben megismerni a világot, ezért a tudománnyal szemben álló feltételezéseket sem utasítja el automatikusan és arrogánsan.

* Tud szenvedélyes is lenni, de nem a szenvedély rabja. Az érzelmeit mélyen átéli, de egyben kontrollálja is. Tudja, hogy az értelem nélküli érzelem mellékvágányra vezethet, s azt is, hogy az érzelmek nélküli értelem önzést okoz.

* Nem szeret szenvedni, igyekszik elkerülni a szenvedést, megoldani a problémákat. A mások problémájának megoldásában is részt vesz - de csak akkor, ha az illető ezt kéri. (És mindenkinek legyen annyi esze, hogy segítséget kérjen, ha bajban van.)

* Szívesen segít másokon, minden érdek nélkül, mert rájött, hogy mindenkinek akkor a legjobb, ha mindenki másnak is jó. Nem vállal aránytalan áldozatokat, mert ezek miatt önkéntelenül is kárpótlást várna. Szeret, de nem mártíromságból, hanem jóindulatból. (Semmi bajom a másokért áldozatokat vállaló szeretettel, de szerintem elegendő lenne az alapvető jóindulat, a jó szándék.)

* Nyájas, kellemes modorú, a legélesebb ellentéteket is civilizált módon, veszekedés nélkül próbálja meg megoldani, minden részvevő érdekeinek figyelembevételével. A viták során arra törekszik, hogy kiderüljön az igazság, nem pedig arra, hogy mindenáron elismerjék az ő igazát.

* Ami kellemetlen, de elkerülhető, azt megpróbálja elkerülni, eközben használja az eszét, és együttműködik másokkal. Ami kellemetlen és elkerülhetetlen, azt elfogadja, alkalmazkodik hozzá. Döntéseiben figyelembe veszi a lehetőségeket, és igyekszik mindig a legjobb megoldást választani. Segítséget kér (nem büszke) és segítséget ad (nem önző).

* Van annyi esze, hogy ne hagyja magát manipulálni (például reklámokkal, politikai kampányokkal, a tömeghisztéria révén). Mindent meghallgat (legalább egyszer), de autonóm személyiség, gondos mérlegelés során a lehető legjobb lehetőséget igyekszik választani. Ha a tudatos döntésre nincs is mindig idő, legalább utólag önkritikusan elemzi a tevékenységét, és az elkövetett hibákat kerülni igyekszik a jövőben.

* A divatok követése - ruházkodásban, hajviseletben, testápolásban, beszédben, életmódban stb. - az autonóm személyiség ellen hat, ezért a magam részéről nem tartom összeegyeztethetőnek az Ember kívánatos viselkedésével. De a gyakorlatban nem vonhatjuk ki magunkat teljesen a társadalmi vagy csoportnyomás alól. Legalább tudjunk ezekről a hiányosságainkról, tartsuk őket számon, és ha nagyon elhatalmasodnának, tegyünk ellenük valamit.

 

Mix

Mindannyian a hülyeség és az okosság sajátos elegyét hozzuk létre. Ha túlságosan szembeszállunk a többség normáival, viselkedésével, könnyen pórul járhatunk. (Akármennyire is keresztények vagyunk, ne vessünk keresztet a muszlim szélsőségesek tüntetése közelében, s bár nem dohányzunk, ne utasítsuk vissza az indián törzsfőnök által felkínált békepipát stb.)

Hogy hol hogyan lehet viselkedni, s hol vannak a határok, az menet közben derül ki. A lényeg, hogy legyünk tudatában a bennünk is meglévő emberi képességeknek, és ne hagyjuk, hogy véglegesen hülyévé alakítson bennünket a szocializáció.

Bizonyos határok között mindenki a maga szerencséjének kovácsa. Mindenki a maga jó és rossz vonásainak a "mixere".

 

 

 

Hogyan nyertük meg a világbajnokságot?

HOGYAN NYERTÜK MEG A VILÁGBAJNOKSÁGOT?
Egy kisregény piszkozata

Előszó

A magyar fiúk végre világbajnokok lettek, és ezzel a nemzet évszázados álma vált valóra. A világbajnoki cím már úgyszólván járt nekünk. 1938-ban másodikok lettünk (az olaszok elcsalták), 1954-ben is másodikok lettünk (a németek elcsalták), a valószínűségszámítás törvényei értelmében már igazán nyernünk is kellett. Különösen azóta, hogy egy futballrajongó lett Isten kegyelméből az államelnökünk, és a foci azóta szinte az egész életünket áthatja. Fociznak a nebulók, fociznak az akadémikusok,  fociznak a papok és a hívek. A közélet tele van labdarúgó szakkifejezésekkel: a törvényjavaslatot blokkolják, az ellenzéket leszerelik, a házelnök lefújja az ülésszakot, a kormánypárt egészpályás letámadást alkalmaz, politikusok piros lapot kapnak, a képviselőcsoport vezetőjét lecserélik, az újságírók lukra futnak, és így tovább.

A himnuszt is azért tanítják az iskolában, hogy majd együtt énekelhessük a nemzeti tizeneggyel, amikor eljön a nagy diadal ideje.

Ez a nap 2042-ben jött el. És milyen felemelő, hogy abban az évben éppen hazánk rendezhette a világbajnokságot. Nincs is szebb, mint a hazai közönség előtt nyerni. Ebben a nyúlfarknyi összeállításban ezt a hősies történetet meséljük el.

Aki elolvasta, feltétlenül adja tovább! Hadd melengessen meg minden igaz magyar szívet!

Száll a madár ágrul ágra,

száll a labda lábrul lábra.

Tele van már a stadion,

Győzelmekről zeng a lantom.

(regösének)

Egy ügyetlen kisfiú

Történetünk azzal kezdődik, hogy…

Nem, még jóval azelőtt. (A legtöbb érdekes történet valójában mindig még jóval azelőtt kezdődik. Mindennek megvan a maga titokzatos előzménye.)

Szóval, Halász Lacika kezdetben nagyon ügyetlen és félénk kisfiú volt. Aki akkor ismerte, el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer még világszenzáció lesz belőle a sportvilágban. Az osztálytársaival nem nagyon tudott együtt játszani, mindenből kihagyták, nem fociztak vele, nem vették be a csapatukba, gyakran kinevették. Ettől nagyon szomorú lett. De titokban megfogadta, hogy majd ő is sokra viszi. Kell lennie valaminek, amiben ő lehet a legjobb.

Imádott olvasni, pár nap alatt végzett egy regénnyel, különösen ha Verne Gyula vagy May Károly írta. Szívesen maga is utazott volna a Nautilus tengeralattjárón Nemo kapitánnyal, részt vett volna egy utazáson a Holdra, vagy együtt ült volna az indiánokkal, elszívni a békepipát a legyőzött ellenséggel. Szeretett volna lenni valaki. Szerette volna, ha úgy hívják, hogy „Aki Elbánt a Bölénnyel” vagy legalább „Villámeszű Sólyom”.

Telt-múlt az idő, már iskolába járt, de Lacika még mindig nem talált magára. Aztán egyszer a könyvtárban a kezébe akadt egy könyv, amely történeteket tartalmazott a magyar labdarúgás nagyjainak életéből. Úgy érezte, hogy ő is írhatna egy könyvet. Ha nem ügyes a teste, a keze, lába, akkor még ügyes lehet a könyvírásban. Ahogy olvasta a régi mérkőzések leírását, a focisták életrajzait, komolyabban is érdeklődni kezdett a sportág iránt.

Rajongott a focistákért. Amikor a tévében meccset közvetítettek, ott ült előtte, tágra nyitott szemekkel, és minden mozdulatba, gólba beleélte magát. Lelkileg ő is ott volt a pályán. De éppen emiatt bosszantotta, ha a játékosok ügyetlenkedtek, elrontottak egy jónak ígérkező támadást. Nem volt egyik csapatnak sem a szurkolója, amikor a labda az ellenfélhez került, akkor rögtön annak a bőrébe képzelte magát. Nem az eredmény volt a lényeg, hanem a játék szépsége. Megállapította, hogy még a nagy csapatok is mennyire ész nélkül futballoznak. Ennél sokkal jobban is lehetne játszani. És bár a tényleges játékosok még mit sem sejtettek Halász Lacikáról, ő abban reménykedett, hogy előbb-utóbb megtanulják a nevét. Mert máris többet ért a labdarúgásból, mint azok ott, a pályán.

Hozzá kell tennünk, hogy közben lett először szerelmes. Katika, aki egy évvel volt nála fiatalabb, kezdetben nagyon kedves volt hozzá, mosolygott, kéz a kézben sétált vele. Ilyenkor úgy érezte, mindent megtenne azért, hogy ez a kislány élete végéig az övé legyen. De az élet – hogy úgy mondjam – belerondított ebbe a szép álomba. Az történt, hogy Katika egyszer csak ott hagyta, mégpedig egy jól focizó osztálytárs kedvéért. Ez mély sebeket ejtett Laci lelkében. Elhatározta, hogy ha szépségben és testi ügyességben nem is veheti fel a versenyt a vetélytársával, nemes bosszút áll. Valamivel. Talán azzal, hogy ha nagy tudóssá válik. Mondjuk, a labdarúgás Nobel-díjasává. Bár ilyen Nobel-díj jelenleg nem létezik, hátha épp az ő nagy teljesítményének elismerésére fogják létrehozni. És akkor majd visszahódítja Katikát. Úgy visszahódítja, mint a pinty!

Ez volt a motivációja. De ahogy mind jobban belemélyedt a labdarúgó szakirodalomba (a helyi közkönyvtárban talált egy-két olyan könyvet, amely a meccsek leírásán túl tartalmazott némi elméleti hátteret is), egyre erősebb lett benne a vágy, hogy a nagy ötleteit (mert már voltak ötletei, méghozzá igen jók) a gyakorlatban is kipróbálják. Meggyőződésévé vált, hogy a futballban csak ésszel lehet igazi eredményt elérni, és hogy csak az lehet igazán jó, aki a mesterségét tökélyre fejleszti.

Olyan megoldásokat keresett, olyan mesterfogásokat, amelyek meg tudnák változtatni a futballmeccseket. Úgy látta, hogy a csapatok nem képesek tartani a labdát, mindig gyorsan elveszítik. A labda ide-oda pattog, és szinte a véletlenen múlik, hogy ki tudja a végén berúgni. De a rúgásokkal is baj van, mert a mai focisták már nem tudják a labdát sem kezelni, sem rárúgni, mindenki csak rohan, ész nélkül. Ha pedig ész nélkül is ilyen híresek, akkor mennyivel jobb lenne nekik ésszel!

Az apja látta, hogy valami nagyon foglalkoztatja. Az asztala tele volt összefirkált papírfecnikkel, a tévében látott focijelenetek sematikus ábráival. Megkérdezte, mi foglalkoztatja. Laci egy kissé szégyellősen árulta el, mit forgat a fejében, mert félt, hogy az apa kineveti. De nem nevette ki, komolyan vette Laci elképzelését. Csak arra hívta fel a figyelmét, hogy ha mérnöknek tanul, akkor megfelelő szakosodással és átképzéssel később is mindig talál megfelelő munkaalkalmakat, és a saját teljesítménye nem függ másokétól, pláne nem olyan buta és elkényeztetett emberekétől, mint amilyenek a focisták. De Lacit nem érdekelték a gépek, a villamos vezetékek, még a számítógépek sem. Egyre csak ült a kuckójában, olvasott, jegyzetelt és álmodozott.

“Egy ilyen álmodozóból legfeljebb pedagógus lehet” - mondta neki az apja. Laci felfigyelt. “Az ám, pedagógusnak is jó lenni. Egy pedagógus sok mindenre megtaníthatja a gyerekeket.  Olyan dolgokra is, amelyek nem szerepelnek a tantervben” – gondolta. A pedagógiai reform persze túlment volna a hatáskörén, erre nem is gondolhatott. De hátha kisebb ötleteket meg lehetne valósítani az iskolában. Vagy ha nem is az egész iskolában, de legalább abban az osztályban, amelyikben ő a tanár.

Mivel az irodalom is nagyon érdekelte, a középiskola sikeres elvégzése után az egyetemen magyar-testnevelés szakra jelentkezett.  Sajnos a lányok ott is az erős fizikumú és a sportban sikeres fiúkat részesítették előnyben. Halásznak be kellett látnia, hogy a tényleges sportolásban és a testi dolgokban labdába sem rúghat. A

szellemi vonatkozásokra kell koncentrálnia. Milyen nagy dolog lenne például megírni a futball egyetemes kézikönyvét! Ez tökéletesen megfelelt volna az adottságainak. De a szakdolgozatának témájául nem mert labdarúgó témát választani, mert attól félt, hogy kinevetik. Mivel szerette az irodalmat, kézenfekvő volt, hogy inkább valamilyen irodalomtörténeti témát kell feldolgoznia. Olvasta Füst Milán önéletrajzi jellegű írásait, és nagyon szimpatikusnak találta az írót, mivel a saját testi felfedezéseiről és bajairól is nagyon őszintén tudott beszélni. Mindent elolvasott tőle és róla, és végül Füst Milán életművét választotta, különös tekintettel az önreflexióra és a testi vonatkozásokra.

Ez az irodalomtörténeti búvárkodás egy időre elvonta a figyelmét a labdarúgásról, de elég volt néha-néha megnézni egy focimeccset a tévében, és máris elkezdett bosszankodni. Nem szabad nagyon sokáig várni azzal a kézikönyvvel, meg kell menteni a sportágat! És itt a nyugat-európai csapatok mérkőzéseiről volt szó, nem a külföldi vendégjátékosokkal megerősítve is csetlő-botló hazai klubcsapatokról, amelyek találkozói egyre nagyobb érdektelenségbe fulladtak. Már a szurkolók balhéi sem voltak az igaziak. Legfeljebb egy Fradi-Újpest vagy egy Fradi-Debrecen mérkőzés volt kivétel, de azokon is jobban érdekelték a drukkereket a még nem használt pirotechnikai eszközök, mint maga a mérkőzés.

Halász tanult és dolgozott, írta a disszertációját, de időnként, kikapcsolódásképpen folytatta a mérkőzések elemzését is. Végül elkészítette a futballmérkőzések során előforduló helyzetek jegyzékét. Minden olyan esetet leírt, és elemzett, amivel találkozott és aminek befolyása volt a játék menetére. Osztályozta a támadások vezetésének, kibontakoztatásának fajtáit, felírta, hogy min akadnak el, hogyan lehet megtartani vagy előreadni a labdát, milyen tipikus hibákat követnek el a futballisták. Kidolgozta a sikeres védekező és támadó taktika legfontosabb elemeit, lassan az egész szobáját elöntötték a cédulák, a jegyzetei, a rajzai, rajtuk a tömérdek példával. Gondoskodott a megfelelő illusztrációkról is. Ha lehetett, felvette a meccseket videóra, ha nem tudta, akkor maga rajzolta le, hogy mi történt a pályán. Hétről hétre előrehaladt, bár párhuzamosan dolgozott az irodalomtörténeti és a futballelméleti témával.

Végül lassan a végére ért. A foci-kézikönyv óriási szellemi teljesítmény volt, amely reményei szerint új csapást vág a labdarúgás elméletében, olyan, mint egy katonai stratégiai alapmű, amelyet a világ sok tiszti iskoláján és katonai akadémiáján tanítanak. A kézikönyv vázlatai a disszertációjával párhuzamosan készültek, és egyszerre lett kész a kettővel. Miután beadta a dolgozatát, a foci került előtérbe.

Kiadótól kiadóig járt, talpalt, de senki sem vállalta az ismeretlen fiatalember könyvének megjelentetést, sőt, el sem olvasták a kéziratot. (Sok évvel később ugyanennek a kéziratnak egy frissített változata nemzetközi bestseller lett, a labdarúgó akadémiák kötelező olvasmánya, a hozzá készített videópéldákkal együtt,  a helyzetek típusainak leírása pedig Halász-katalógus néven vált ismertté. Ezt akkor még senki sem sejtette. És a szerkesztőket nem azért fizetik, hogy a jövőbe lássanak.)

Megpróbált összejönni híres edzőkkel, konzultálni szeretett volna velük, sőt, azt remélte, hogy egyik-másik javaslatát a pályán is kipróbálják. De nem voltak hajlandók szóba állni vele. Úgy kezelték, mint egy csodabogarat, akinek az a mániája, hogy a kipróbálatlan és fantasztikus ötleteivel képes megújítani a sportágat, de nem érdemes rá figyelni. Mindenki  meg volt győződve róla, hogy a magyar focit egyetlen dolog képes megjavítani: a pénz. És ha az nem, akkor a még több pénz. Külföldi edzőket szerződtettek, a magyar játékosok nyugat-európai klubokban szerepeltek, és bár ott időnként szóhoz jutottak, az itteni játékuk ettől sem lett jobb. Halász gondolt rá, hogy esetleg amit itthon nem értékelnek, azt esetleg megfontolják a nyugati csapatok, hiszen a számukra a győzelem pénzbeli értéke is jóval nagyobb. Arra azonban frissen végzett diplomásként nem is gondolhatott, hogy a nagy nemzetközi klubokhoz forduljon. Ismeretlen volt, névtelen, biztosan úgy rúgták volna ki, hogy az arcán csúszik. Vagy ha a kéziratot át is veszik, biztosan olvasás nélkül kidobják a papírkosárba.

Kétségei is voltak: hátha ez a nagy rendszerezés csak egy tévút, nem vezet sehova. Hátha nem a helyzetek átfogó katalogizálása váltaná meg a sportágat, hanem a szabályok reformja?  Maga is gondolt rá, hogy mennyire más lenne a mérkőzések képe, ha például 20-20 játékos lehetne a pályán, és kevesebbet kellene rohangálni. A több játékos nagyobb kombinációs lehetőségeket jelentene, egyből többet kellene gondolkodni, mint addig. Vagy ha akit lecseréltek, azt ugyanúgy vissza lehetne küldeni, mint a kézilabdában, kosárlabdában, vízipólóban, és így a taktika és a játékmodor egyik percről a másikra megváltozhatna. (Ezt a javaslatát később a FIFA elfogadta, kipróbálták, és nagyon tetszett a közönségnek.) Vagy ha minden szabálytalanságot azonnal megtorolnának, még a technikai faultot is. Mert bár ezek nem okoznak sérülést, így is megszakasztják a játékot, és a megítélt szabadrúgás nem kárpótol egy tiszta gólhelyzet elvesztéséért. Ugyanígy a tizenegyesek helyett simán gólt lehetne ítélni. A tizenegyes ugyanolyan korlátozott büntetés, mint egy sértésért a párbaj. A vétkes párbajozó még mindig leszúrhatja vagy lelőheti a vétlen kihívóját.

De magát a sportágat radikálisan megváltoztatni egy ember nem képes. Neki a jelenlegi szabályok figyelembevételével kell boldogulnia. És az egyetem elvégzése utáni hetekben arra is rádöbbent, hogy segítőtársakra sem számíthat, a forradalmi gondolatait nem bízhatja másra, azokat neki magának kell kipróbálnia a gyakorlatban. De hogyan? Talán egy iskolában, a saját tanítványaival.És most értünk el odáig, hogy leírhassuk: történetünk azzal kezdődik…

Merjünk nagyot álmodni!

Történetünk azzal kezdődik, hogy hősünket, akit már Halász Lászlónak hívnak, a friss diplomás magyar-testnevelés tanárt, felvették a Horthy István Fiúgimnáziumba. A magyart azonban nem taníthatta, mert Kökörcsin Pista bácsi még nem ment nyugdíjba. A korhatárt már elérte, de kedve volt tovább dolgozni, és a diákok is ragaszkodtak hozzá. Halász a testnevelést kapta meg, de minden osztályban. Ameddig Kökörcsin tanár úr nem megy nyugdíjba, addig így is marad.

Ezt az állást tulajdonképpen a vak véletlennek köszönhette, hiszen a Vallás- és Népoktatási Minisztériumban egy másik jelöltet protezsáltak. Arról a kollégáról azonban kiderült, hogy a nagyapja vitézi címe hamis, és vele nem blamálhatták az iskolát. Az állást gyorsan be kellett tölteni. Mivel Halász már jóval a diploma megszerzése előtt megpályázta az állást (néhány más iskolának is elküldte a jelentkezését, de azok nem is válaszoltak rá), szükségből őt választották. Így került Halász a jó nevű középiskolába.

Energikusan látott munkához. Az I/B-nek ő lett az osztályfőnöke. (A minisztériumban rájöttek, hogy a fiúk és lányok együttes oktatása rontja a morált és a keresztény szellemiséget, a háború előtti hagyományok szerves folytatásával külön fiú- és lánygimnáziumok voltak.) Halász gyorsan megkedvelte a diákjait, a csupa tetterős, szimpatikus fiatalembert.

Az osztályfőnöki órákon a hivatalos penzum után volt idő és alkalom egy kis kötetlen beszélgetésre. Halász mesélt a diákjainak a nagy magyar futballsikerekről és a régi idők sztárjairól.

— Hallottatok már Cseh Matyiról? — kérdezte. Mivel nem hallottak (itt említjük meg, hogy ez a tudatlanság a nemzeti sporttörténetírás hiányosságából eredt, amelyet minél előbb szükséges pótolni), elmesélte, hogy a legendás focista a harmincas években csak úgy viccből az ellenfél minden egyes játékosát kicselezte, mielőtt gólt lőtt. Mivel ezzel felkeltette a fiúk érdeklődését, tovább mesélt. Zsák Károly híres kapus volt, de szükség esetén  gólokat is tudott rúgni. Amellett soha nem maradt hűtlen a harmadosztályú csapatához, a Budai 33 FC-hez, amelyiknek mellesleg nem is volt saját pályája.  Orth György 16 évesen kezdte pályafutását, és bár elsősorban középcsatár és középfedezet volt, kapusként is remekül helytállt. Toldi Géza, akit játékstílusa miatt „tanknak” becéztek, egy kölyökcsapatban kezdett játszani, az ifjúsági IV. osztályban, de csapata szinte minden évben lépett egyet előre, és a végén az I. osztályú bajnokságot is megnyerték.

— Képzeljétek el, hogy ti is így meneteltek előre — mondta Halász. — Idén elkezdtek focizni, aztán bajnokságról bajnokságra mindig magasabb osztályba léptek.

— Egészen az első osztályig? — kérdezte az egyik tanuló.

— Persze. Sőt, tovább. Európa Liga, Bajnokok Ligája, világbajnokság...

Belelkesedtek, de igazából nem tudták elképzelni, hogy mindez velük is megeshet.

Halász érezte, hogy jó nyomon van, és tovább mesélt: a jobb és bal lábát egyaránt kitűnően használni tudó Zsengellér Gyuláról, aki ötször is gólkirály lett Magyarországon. Ő is 16 évesen kezdte.  Schlosser Imre (Slózi) 129 mérkőzésen 215 gólt rúgott, és 17 évesen már a nemzeti válogatottban játszhatott.

— A fiatalság nem hátrány, szerencsés esetben előny is lehet — mondta Halász a tanítványainak. És mesélt tovább.

Puskás Öcsiék csak ezüstérmesek lettek 1954-ben, a svájci világbajnokságon, mégis úgy emlegették őket, hogy az "Aranycsapat". A név onnan eredt, hogy 1952-ben Helsinkiben aranyérmet nyertek az olimpián. De a legnagyobb eredményük nem is az olimpiai arany volt, hanem az a világra szóló haditett, hogy Angliát először győzték le az otthonában (6:3-ra), és ezzel a magyar népi legendáriumban közvetlenül a törökverő Hunyadi János mellé emelkedtek. Nem véletlen, hogy ennek a napnak az évfordulója mára az egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk lett. A következő esztendőben az egy évvel korábban felavatott Népstadionban megismételték a győzelmüket, és még alaposabban megverték a szigetország rutinos focistáit. „Az angolok azt hitték, hogy egy hétre jönnek Budapestre, de 7:1 lett belőle” – idézte a tanár a korabeli viccet. Az osztály betéve tudta az Aranycsapat összeállítását (ez egyébként is szerepelt a Nemzeti Alaptantervben).

Filmeket néztek meg a hatvanas-hetvenes évek nagy játékosairól: Sándorról, Albertről, Fenyvesiről, Tichyről, Benéről, végül pedig a magyar labdarúgás utolsó nagy nemzedékéről:  Nyilasiról, Dárdairól, Geráról, Dzsudzsákról.

A magyar kormányzat minden erőfeszítése ellenére sem születtek azóta említésre méltó új sztárok.

— Talán épp belőletek nő ki a magyar futball új aranycsapata — mondta Halász, és a tanítványok hitték is meg nem is, de maguk között gyakran beszélgettek erről. Részben ugratásként („világbajnokként” mutatkoztak be, és egymást is így szólították), de idővel egyre komolyabban beleélték magukat a későbbi nagy sikereikbe. Gondolni lehetett erre, mert lehetséges volt. Csak nem nagyon valószínű. De akinek az agyába befészkelődött egy ilyen gondolat, az már mindent egy kicsit más szemmel néz. A jövendő világbajnok szemével.

Az órákon egyre többet foglalkoztak a labdarúgás gyakorlati helyzeteivel, videón is levetítettek néhány meccsrészletet, tanulságos jelenetet, és a diákok szinte észre sem vették, de a labdarúgás szakértőivé váltak. Már nem tudtak úgy megnézni otthon egy-egy mérkőzést, hogy ne jegyzeteltek volna, és az osztályban nem újságolták volna el, hogy mi miért volt jó vagy rossz.

Félévkor Halász már megfelelőnek tartotta az időt, hogy feltegye nekik azt a kérdést, amely későbbi életüket alapjaiban változtatta meg:

— Akartok világbajnokok lenni?

Döbbent csönd lett. Egy idő után valaki megkérdezte:

— Ez most komoly?

— Komoly hát. Ha nagyon akarjátok, meg tudjátok csinálni.

— De hát mi még nem is tudunk focizni.

            — Fejben már sokat tudtok. Már csak gyakorolni kell.

— Persze- nevettek. — De hol gyakoroljunk? Az iskola udvarán?

— Előbb-utóbb szerzek nektek igazi füves pályát — mondta Halász, bár igazából nem volt biztos benne, hogy ez sikerül. — Ha egyszer eldöntitek, onnantól kezdve nincs megállás.

— Gondolja tanár úr, hogy ezt elérhetjük? — kérdezte az egyik tanuló, akinek értelmiségiek voltak a szülei.

— Merjünk nagyot álmodni! Tudjátok, ki mondta ezt?

Hogyne tudták volna. Néhányan még vizsgáztak is belőle.

Ennek a beszélgetésnek az emléke egész pályafutásuk alatt végigkísérte a diákokat. Olyan volt ez, mint egy titkos szövetség. Mindenki egyért, egy mindenkiért. A szent célt kitűzték, már csak el kell érni.

— A Himalája csúcsára is el lehet jutni, csak jól meg kell szervezni. És egyszerre elég egy lépést megtenni — mondta Halász.

— Nem mehetnénk inkább a Himalájára? — kérdezte Kerekes Tomi, aki szeretett viccelődni.

A tanár elmosolyodott.

— Rendben. Szavazzuk meg! Tartsa fel a kezét az, aki világbajnokságot akar nyerni!

Mindenki jelentkezett.

— És most az tartsa fel a kezét, aki a világbajnokság helyett inkább a Himalájára akar felmenni!

Csak Kerekes tartotta fel a kezét, de ő is hamar leengedte.

— Sajnálom — mondta Halász tanár úr. — Úgy döntöttünk, hogy inkább világbajnokok leszünk.

A diákok csak most fogták fel ezeknek a szavaknak a jelentését. Üdvrivalgásban törtek ki, és a zajongást Halász is csak nehezen tudta lecsendesíteni.

— A cél megvan, de a kemény munka még előttünk áll. Én a magam részéről mindenben segítelek benneteket.

Halász az I/B-ből összeállított egy csapatot, az ügyeseket dicsérte, az ügyetleneket vigasztalta és korrepetálta. A tanítványai éltek, haltak érte.

A közösségi szellemet az izgalmas osztálykirándulások is erősítették. Tanulmányi kirándulásként végigjárták a magyar sporttörténelem legendás stadionjait, a budapesti klubcsapatok pályáitól egészen Felcsútig, és maguk elé

képzelték az adott helyeken vívott nagy mérkőzéseket. Emellett a kirándulások fizikailag is edzették őket, így az izmaik is erősödtek, és a kitartásuk is acélosabbá vált. Túráztak a Börzsönyben, a Mátrában, a Bakonyban, és külföldre is mentek volna, ha van pénzük. De nem volt. Illetve ami volt, azt olyan elemi dolgokra kellett költeniük, mint az erős tornacipő (stoplis cipőre ugyanis nem tellett) és egyforma trikó.

Halász tanár úr szakkört is szervezett, amelynek keretében videóról bemutatta a nagy mérkőzések egyes jeleneteit, régieket és újabbakat (erre jól fel tudta használni az évekig gyűjtött videóit és DVD-éit). Ilyenkor gyakran megállította a játékot, és rámutatott, hogy ki miben hibázott a pályán, hogy lehetett volna jobban megoldani az adott helyzetet. Beléjük sulykolta, hogy "a meccsek fejben dőlnek el". A fiúk úgy érezték, hogy már-már többet tudnak, mint az igazi focisták. 

A tornatanár megszervezte a csapatot. Ezeket a neveket  2042-re ugyanúgy minden iskolás ismerte, mint ahogy az egykori Aranycsapat tagjainak nevét. Addigra ők lettek a nemzet bálványai, akik még megmenthetik ennek a sokat szenvedett népnek a renoméját.

Halász felmérte minden egyes fiúnak a képességeit, és ez alapján alakította ki a szerepeiket. Kapusként Szentiványi Gabi és Gundel Jani szerepelt, a védelemben Molnár Béla, Lakatos Balázs, Csikai Sanyi és Dékány Andris, a középpályán Juhász Tibi, Kende Imre, Korompay Jancsi játszott, a csatársort pedig Csiszár Miki, Kerekes Tomi, Zombori Matyi és Varsányi Szilveszter alkotta, de gyakran szerepelt még Rottenbiller Jenci, Csutorás Sanyi, később pedig Guriga Gyuri, Suhajda Pisti és Pintér Lajos is, különböző posztokon. Az egyébként alapelv volt, hogy mindenki mindent meg kell, hogy tanuljon, nem merevedhet senki bele egyetlen szerepkörbe. 

— A szakácsnak is tudni kell felszolgálni és mosogatni, és a pincérnek sem árt, ha ért a szakácskodáshoz — mondta a tornatanár. — Sosem tudhatjuk, hogy mit hoz az élet, kire milyen feladat megoldásában lesz szükség, vagy mikor ki sérül meg.

A pályával kapcsolatban nagy szerencséjük volt. Az egyik közeli sportklub gondnoka, név szerint Csikós Béni ugyanis gyakran megfordult abban a házban, amelyikben Halász lakott. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Igaz, Csikós is azok között volt, akik nem becsülték sokra Laci teljesítményét a grundfociban, de amikor meghallotta, hogy mi hiányzik nekik, felajánlotta a segítségét. A pályán az edzések csak délután 4 után kezdődtek, addig a fiúké lehet a terep.

— De aztán nehogy szégyent hozzatok rám! — mondta Csikós. — Addig nem lesz balhé, ameddig jól játszotok, de bajom lehet abból, ha csak a gyepet koptatjátok, és nem juttok az ötről a hatra.

— Ettől ne félj, Béni bátyám. Ötről nemcsak a hatra jutunk, hanem egészen a tízig. Vagy ha nem, hát kifizetem neked az összes sört, amit nem tudtál meginni életedben.

— Csak aztán később ne habozz! – viccelődött Béni. Valahogy tudat alatt már bízott az egykori ügyetlen gyerekben. Azt az egyetemet is hogy el tudta végezni. Méghozzá kitüntetéssel!

Hogy ez a gyerekkori ismerős felnőttként pályagondnok lett, az véletlenül derült ki, a liftben, az után, hogy „hogy vagy, köszönöm, jól, hát te”. Sok múlik ám az ilyen véletlen kapcsolatokon. Abból a találkozásból nemcsak Halász profitált, hanem az egész magyar labdarúgás.

Profitált a pályagondnok is: később minden mérkőzésükre ingyenjegyet kapott. De ne szaladjunk ennyire előre!

Egy késdobáló sohasem lehet indiszponált

Halász elmagyarázta, hogy a labdarúgás nem olyan, mint az amerikai futball, amelyikben mindenki előre rohan, sokkal inkább a kosárlabdához és kézilabdához hasonlít, ahol addig passzolgatnak, ameddig valaki nem kerül helyzetbe. Fontosabb jó helyre adni a labdát, mint hebehurgyán rászúrni. Ezt úgy fejezte ki Halász tömören, hogy "ameddig a miénk a labda, addig nem kaphatunk ki."

Amikor védekeztek, akkor mindenki szorosan fogta az ellenfelét, amikor viszont megszerezték a labdát, mindenkinek el kellett szakadnia az őrzőjétől, hogy szabadon átvehesse a labdát, ha éppen ő kapja. Ilyenkor mindenkinek elérhetőnek kellett lennie. Vicces látványt mutatott ezért az I/B játéka. Olyan volt a csapat, mint egy kinyíló és bezárkózó virág, attól függően, hogy éppen az övék volt-e a labda, vagy sem. De ha egyszer megszerezték, nehezen tudta bármelyik ellenfél elvenni tőlük. "A bíró elveheti a labdát, de az ellenfél nem" - mondta Halász, arra utalva, hogy labdatartásért olykor szabadrúgást ítélhetnek ellenük.

Az iskolai bajnokságban egymás után verték meg az elméletileg képzetlen ellenfeleket. Az elsős csapat sikerei példátlanok voltak az iskola történetében. A döntőben még a negyedikeseket is elporolták.

Az iskolai döntőn megjelent a tantestület számos tagja. Csákváry tanár úr, aki történelmet és nemzetismeretet tanított, a mérkőzés után rövid beszédben méltatta, hogy a Horthy István Fiúgimnázium sikeresen élesztette fel a honfoglaló eleinkben mélyen élő magyaros virtust, példát mutatunk a nemzetnek hazafiságból és összefogásból, továbbá hazafias összefogásból is. További sikereket kívánt a győztes csapatnak, és csak arra hívta fel a figyelmüket, hogy a szívükben mélyen égjen a keresztény magyarság örök fáklyájának lobogása.

Halász tanár út megköszönte a szép szavakat, és ígéretet tett arra, hogy a futball, amely újabb kutatások szerint a honfoglaló magyarok sokáig fel nem ismert eredeti nemzeti sportja volt, ennek a nagy hírű intézménynek a pályáján is sikeres lesz, és a Horthy István Fiúgimnázium példája nemsokára egy gyönyörűséges új reneszánsz kiindulópontja lesz. Továbbra is maximális erőbedobással és igazi magyar szívvel fognak dolgozni az iskolájuk és az országuk javára.

— Úgy legyen! – mondta az igazgató úr, ő kezdte a tapsot, és mindenki csatlakozott hozzá.

Az ünnepség végén az egyik kollégája, aki ábrázoló geometriát tanított, suttogva megkérdezte Halásztól: — Figyelj! Hiszel abban a zagyvaságban, amit itt ti ketten előadtatok?

— Miért? Talán lehet ebben nem hinni? — kérdezett vissza Halász, ugyancsak suttogva.

— Ja, értem — veregette meg a kolléga Halász vállát.

Halász belesulykolta a tanítványaiba a profi teljesítmény legfőbb követelményét: "egy késdobáló sohasem lehet indiszponált". A labdarúgás egy szakma, amit tökéletesen meg kell és meg is lehet tanulni, nem szabad csak úgy vaktában rálőni a labdát, pontosan oda kell mennie, ahova szánták. És a fociban igazán csak azok érhetnek el jelentősebb sikert, akik megtanulták a mesterség minden csínját-bínját.

A lövések pontosabbá tételét úgy gyakoroltatta, hogy a kapu sarkaira  négy 1x1 méteres kosarat szerelt fel. A tizenegyeseknél csak az számított gólnak, amelyik a négy kosár valamelyikébe betalált. Ráadásul előre megmondta, hogy kinek melyik

kosarat kell eltalálnia. Persze az első időben szinte alig találtak bele, de Halász egyre bátorította a játékosait. A sok gyakorlásnak lassan kezdett meglátszani az eredménye. Amikor már a legtöbb lövés bement, akkor Halász szűkítette a kosarak méretét, 80x80-ra, majd 50x50-re. Ebbe már csak a nagyon pontos lövések fértek bele.

            Amikor mindenki legalább 50 %-os teljesítményt ért el a tizenegyes-rúgásoknál, következtek a pontrúgások: a szögletek és szabadrúgások. Amikor már ez is ment, Halász áttért a guruló labda megrúgására. Ez sokkal nehezebb feladat volt, de ebben is sokat javultak.  A végén a levegőben érkező labdával végzett kapáslövéseket is meg kellett tanulnia mindenkinek. Aki ügyes volt, az magánszorgalomból a hátra vetődéses, ollózásos és sarkalásos lövéseket is gyakorolhatta, ezekért külön dicséret járt.

Alapkövetelmény volt a labda csavart elrúgása is: a láb belső élével, de külsővel is. Annyira meg kellett csavarni a labdát, hogy az kikerülje a sorfalat, és az ellenkező sarokba menjen. Illusztrációnak levetítette Beckham és más világsztárok szabadrúgásait, képkockáról képkockára lelassítva, míg meg nem értették, hogy a cipő melyik pontjával kell megrúgni a labdát, és hogy kell állnia a lábfejnek. Ebben különösen Zombori és Guriga bizonyult ügyesnek.  Miután ezt a készséget elsajátították, értetlenül nézték a tévében, ahogy a profi focisták magasan fölé rúgják a labdát, vagy belelövik az ellenfélbe. Az I/B esetében természetes volt, hogy a labdának meg kell kerülnie a sorfalat. Addig gyakorolták, amíg a vérükké nem vált.

Csak a rövid passzoknál gurulhatott a labda, minden más esetben fel kellett emelni, hogy ne súrlódjon a fűhöz, és minél gyorsabban megkaphassa a játékostárs. A labdát aztán sokféle módon le kellett tudni venni: talppal, ölben, mellel és a comb alsó részével is, akármilyen magasságban is jön. Ugyanígy át kellett tudni emelni az ellenfél fölött, lábfejjel, térddel, sarokkal, előre is, hátra is. Azt is gyakorolták, hogy hogyan lehet a levegőben érkező labdát földet érés nélkül továbbítani, olyan sebesen és biztosan, hogy a néző csak azt lássa, hogy a labda lábról lábra cikázik. Utánozták a nagyok technikáját, szorgalmasan és céltudatosan, egyre jobban.

Ez a gyakorlás természetesen nagyon sok időt elvett a diákoktól, de mivel mindent nagy lelkesedéssel csináltak, szinte észre sem vették az idő múlását. Amikor szabad volt a gyakorlópálya, néhány tanuló akkor is ott dolgozott, ha Halász tanár úr nem ért rá. Ez feltűnt Csikós Béninek, a pályagondnoknak is. — Csak így tovább, teljes erőbedobással! — biztatta őket, és úgy érezte, ő maga is sokat tesz a hazai

labdarúgás megújításáért.

Halász néhány dolgot elmagyarázott neki az elméletéből és a fogásaiból, és a pályagondnok szívvel-lélekkel támogatta őket. Ameddig Halászék nem jelentek meg a kevéssé kihasznált gyakorlópályán, addig Csikós is sokat bosszankodott a felnőtt focisták botladozásain és gyenge erőnlétén. Ez a középiskolai csapat az ő szemében is nagy ígéret volt.

Lassan napirendre került, hogy az osztálycsapat erősebb ellenfelekkel is megmérkőzzön. A komolyabb labdarúgókkal való összecsapáshoz azonban nem volt elegendő a technikai ügyesség, a játékosok erőnlétét tovább kellett fokozni. Ez pedig nem ment simán. Halász mindig előre vette a technikai gyakorlatokat, az erőnléti

edzéseket pedig, főleg a változó iramú futást, a végére hagyta. Emiatt az edzések végén szegény gyerekek úgy rogytak le, mintha hegytetőre kellett volna felkapaszkodniuk.

Halász megbeszélte velük a helyes étkezés szabályait. Minden súlyfelesleget le kellett dolgozniuk, de arról is gondoskodniuk kellett, hogy megfelelő legyen a fehérje- és energiabevitelük.

— Tudjátok, mitől lesznek erősek az izmaitok? — tette fel a kérdést.

— A gyakorlástól — vágták rá.

— Attól is. De az izmoknak táplálék kell. És mindezek mellé még erős akarat. Mindegyik nagyon fontos.

A szülők is elálmélkodtak a nagy változáson. A gyerekek jó evőkké és energikusabbá váltak, nem vettek részt a kortársaik körében nagyon is elterjedt bulizós rendezvényeken (egyeseket csúfoltak is ezért, focimániásoknak, szerzeteseknek nevezték, de őket ez nem zavarta). Az egyik szülői értekezleten azért hálálkodott Zombori anyuka, mert a fia az utóbbi időben sokkal többet segít otthon, szinte alig ismernek rá. Halász tanár úr mosolyogva hallgatta. — Csak jó emberből lehet igazán jó focista — jegyezte meg.

A diákoknak a futballon kívül is voltak kötelességeik. Halász megkövetelte a jó tanulmányi eredményt. Irodalomból (diplomás magyartanárként) természetesen személyesen foglalkozott a gyerekeivel, de a többi tantárgy megtanulását, és főleg a tanulnivalók megértését is fontosnak tartotta. Tanulópárokat alakítottak, amelyek mindkét tagja felelős volt a másikuk osztályzataiért is. Ezt a szaktanárok eleinte ellenezték, mondván, a diákok önállóságának rovására megy, de végül senkinek sem kellett szégyenkeznie. Év végére mindenkinek javult az eredménye, és az évfolyam 3,82-es átlagával szemben az I/B átlaga 4,62 lett. Kilenc tanulónak kitűnő lett a bizonyítványa. Az egész iskolában nem volt még egy ilyen osztályközösség, a felsőbb tagozatokon sem, ahol pedig már céltudatosabban készültek a diákok a jövőbeli szakmájukra, hivatásukra.

A szülői értekezletek itt egészen másképp zajlottak, mint más osztályokban. Halász dicsérte a diákjait, és megköszönte a szülők pozitív hozzáállását, a szülők pedig hálálkodtak az osztályfőnöknek a sok javulásért, amit a gyerekeik szorgalmában, erkölcsi hozzáállásában, a családdal és minden mással kapcsolatos viselkedésében elért.

Halász pedagógusi sikereit el kellett ismerniük a tanfelügyelőknek is. Legfeljebb azt vetették a szemére, hogy sztárokat nevel. Erre egy tantestületi értekezleten úgy reflektált, hogy a nemzet számára nevel jó sportolókat és jó tanulókat, akik ugyan sok mindenben a legjobbak, de egyáltalán nincsenek sztár-allűrjeik. Szorgalmasak és szerények, már most is példaképei lehetnének a tanulótársaiknak. És a futball nem tölti ki az egész életüket, a tanár azon igyekszik, hogy életükben a tudás és a sport mindig megtartsa a megfelelő arányt.

Egy-két újságíró már ebben az időszakban is feltűnt Halász tanár úr körül. A Nemzeti Jövő című lap munkatársa is meg akarta tudni, hogy mi a példátlan sikerek titka.

— Nincs itt semmiféle titok — mondta ilyenkor Halász. — Komolyan vesszük magunkat, ennyi. Komolyan tanulunk, és komolyan sportolunk.

— És akkor mások miért nem ennyire sikeresek? Ők talán nem ennyire komolyan dolgoznak?

— De, feltételezem. Csak talán annyira egyikük sem veszi komolyan a hivatását és a küldetését, mint mi. Mi úgy érezzük: fontos küldetésünk van. Ez persze nem valami személyes küldetés. Mindenkinek megvan az esélye, hogy amit csinál, abban ő legyen a legjobb.                     

— De ön a legtehetségesebb ebben — vetette közbe a riporter.

— Nem biztos, hogy a tehetségen múlik. Az is lehet, hogy csak nekem van a legtöbb szerencsém.

Halász a diákjait arra biztatta, hogy semmit se hagyjanak későbbre, otthonra.

— Igyekezzetek már az órákon mindent megérteni. Sokkal egyszerűbben emlékezni azokra a dolgokra, amiket megértettetek, mintha otthon órákig törnétek a fejeteket, hogy mi is az értelme ennek vagy annak — tette hozzá.

A játékosok erőnléte sokat javult az év végére. Arra viszont számítani lehetett, hogy a felnőtt ellenfelekkel vívott mérkőzéseken eltiporhatják a gyenge fizikumú játékosokat. Halász ezért a védekezésre is kidolgozott egy ügyes módszert.  A gyerekeinek kerülniük kellett a közelharcot.

— Lehetőleg akkor kell elvenni a labdát az ellenféltől, amikor még át sem vette. Ha ügyesek vagytok, az ellenfél nem esik el, a labda viszont a tiétek lesz.

A becsúszó szerelésekre azt a technikát fejlesztették ki, hogy a labda elpöccintése után villámgyorsan vissza kell húzniuk a lábukat, hogy az ellenfél ne bukhasson fel benne.  Tehát az ellenfelet még szabályosan sem szabad buktatni, a lábához hozzá sem szabad érni. — Le kell varázsolni a labdát a lábáról. Úgy kell szerelni, hogy  ellenfél észre se vegye.

Ezt a finom beavatkozást sokat kellett gyakorolniuk, mert elsőre nem nagyon ment. Halász beléjük sulykolta, hogy a szerelésnél csak a labdához szabad hozzáérni.

— Több energiát igényel a láb visszahúzása, mint ha csak becsúsztok és elterültök. De ha visszahúzzátok, akkor az ellenfél már csak el tudja játszani a buktatást, mindenki látja, hogy csak színészkedik.

A sok gyakorlás hatására a szerelés utáni másodpercben már a lábukat is vissza tudták húzni, és csak a cipőjük orrával értek hozzá a labdához.  Fura volt látni, hogy a

labda irányt változtatott, de úgy, mintha hozzá sem nyúltak volna.

Hasonlóan fontos volt az ellenfelet szerelni még a labda átvétele előtt. Ha pedig mégis át tudta venni, akkor mindig a labda és a saját kapu között kellett helyezkedni, hogy megakadjon a védőben. Ezzel egy időben valamelyik játékostársnak is bele kellett avatkoznia, hogy ketten egyszerre fellépve megakadályozzák a lövést.

A gáncsoló lábakat jó reflexszel át kellett ugrani, és úgy folytatni a mérkőzést, mintha mi sem történt volna. Halász minden színészkedést szigorúan tiltott. Fault után is fel kellett pattanni, és tovább küzdeni.

— Ha elestek, akkor már csak a bíró segíthet. De nem mindig veszi észre a szabálytalanságot, és ha észre is veszi, nem mindig akar segíteni – mondta.

A szorgalmas gyakorlás meghozta az eredményt. Sokkal jobban képesek voltak uralni a testüket, mint más játékosok.

Amikor a tanár úr a videón megmutatta, hogy amit ők már tudtak, azt hogy tévesztették el a legnagyobb sztárok is az igazi meccseken, a fiúk nevetgéltek. Ez az összehasonlítás önbizalmat is adott nekik. De Halász emlékeztette őket: más dolog tudni elméletben, és más a játék hevében. — A trükk az, hogy a játék heve sose ragadjon el benneteket, mindig képesek legyetek a helyzetet kívülről is szemlélni. Mert nem csak a testetek játszik, hanem az eszetek is.

— Szerintem a meccsek a fejben dőlnek el — jegyezte meg Kerekes.

—Találó megállapítás — mosolygott Halász. — Én sem mondtam volna szebben.

A kölyökcsapat

Amikor Halász már érettnek látta a játékosait a megmérettetésre, megalakította az ARÉNA futballklubot, és benevezte a budapesti harmadosztályba. A szakmai bizottságokban először kinevették, de addig erősködött, amíg engedtek a kérésének. Hivatkozott az államelnökre, a futballkultusz fontosságára, és fogadást ajánlott, hogy az Aréna majd a felnőtt csapatokkal szemben is meg fogja állni a helyét.

Az ifjú labdarúgók nagyon izgultak, hiszen ez most sokkal nagyobb próbatétel volt, mint az iskolai bajnokság. De a lelátót (azaz a pálya szélét, mert azon a pályán semmiféle lelátó nem volt) az iskolatársak lelkesen szurkoltak az Arénának. Meg kell jegyezni, bár ezen a ponton még nincs igazán jelentősége, hogy a mérkőzéseken a lányok is szép számmal megjelentek. Volt, akit a foci érdekelt, és volt, akit a focista. Az élet már csak ilyen.

Az őszi szezon nem indult sikeresen. A kölyökcsapatot senki sem vette komolyan. Az Aréna 0-3-mal mutatkozott be, a játékuk kissé széteső volt. Halász ennek ellenére megdicsérte őket, mert sikerült elkerülniük a sérülést, és a három kapott gól ellenére ügyesen játszottak, helytálltak a fizikailag sokkal erősebb ellenféllel szemben.

Aztán kielemezték a Halász által készített videofelvételt. Megvitatták, ki milyen helyzetben mit csinált jól, és mit rosszul, mi lett volna az ideális megoldás. Így utólag természetesen könnyű volt bölcsnek lenni, de a tanár-edző ragaszkodott a helyzetek elemzéséhez. Ez nagyjából úgy zajlott le, mint ahogy a híres sakkjátszmákat elemzik a nagymesterek és konzultánsaik. Milyen lépésre mit lehet lépni, és mi lehet a jó vagy rossz döntés következménye? És természetesen egy helyzetnek többféle megoldása is lehet, a pályán ezekből a lehető legjobbat kell kiválasztani. Az utólagos mérlegelés azonban nagy segítséget ad ahhoz, hogy a pályán, a rendelkezésre álló néhány másodperc alatt is megtalálják majd a legjobb változatot.

Ez volt az a pillanat, amikor Halász elővette a évekkel korábban készített helyzet-katalógust, és néhány alapvető esetet megbeszélt a fiaival. Ezáltal olyan mély elméleti képzést kaptak a játékosok, mint amilyet a profi klubokban sem tudtak nyújtani. (Azokban a klubokban egyébként is túl sok volt már a sztár, akiknek megvolt

a maga eszközkészlete, és egyikük sem volt nagyon fogékony az új ötletekre. Így Halász elméleti felkészültsége és gondolatainak mélysége olyan előny volt, amellyel semelyik másik csapat nem rendelkezett.)

Ahogy telt az idő, az Aréna mind jobban tudta alkalmazni a tanultakat. Ritkán adták el a labdát, és bár a passzolgatás, a tilitoli kívülről sokszor tűnt öncélúnak, a támadások előbb-utóbb kapulövéssel végződtek. A legtöbb labda pontosan célba talált, hála a „késdobáló” színvonalú gyakorlásnak. Csak a lövőerővel volt baj. De ha egy mérkőzésen 15-20 jól irányzott lövést küldtek a kapu valamelyik sarkába, ezekből mindig bement három-négy, és ez többnyire elég volt a győzelemhez.

Ami az összjátékot illeti, a csatárokon kívül a védelem is nagyon jól helytállt, pontosan zárt, és bár a becsúszó szerelések még nem mindig sikerültek úgy, ahogy azt az edzéseken begyakorolták, igazi szabálytalanság miatt soha nem ítéltek ellenük szabadrúgást. (Volt néhány bírói tévedés, és labdatartásért is jó pár szabadrúgást

kaptak, de ezek nem befolyásolták a mérkőzések végeredményét.) A szezon végén mindenki megállapíthatta, hogy az Aréna volt a legsportszerűbb csapat a mezőnyben.

A győzelmekkel párhuzamosan nőtt a szurkolótábor, és a felnőttek is érdeklődni kezdtek. Még a kocsmákban is szóba került a fura csapat, sokan lenézően beszéltek róluk, de egyre többen álltak melléjük is.

A tanárok is ambivalensen viszonyultak az eredményekhez. Szunyoghyt, a földrajztanárt érdekelte a labdarúgás, szívesen beszélt róla. Sok tanárnak és az igazgató úrnak is imponált, hogy a csapat felkeltette az érdeklődést a gimnázium iránt, már külön tudósítások is megjelentek róla, és nemcsak a kerületi lapban. De olyanok is voltak, akik az oktatás komolyságát féltették a hirtelen támadt népszerűségtől. De hát mindennel így szokott lenni.

Hétről hétre meg kellett mérkőzniük a magasságban, súlyban és agresszivitásban felettük álló együttesekkel. A legnagyobb gondjuk nem is a kezdeti negatív gólkülönbség volt, hanem a sérülések elkerülése.

Azt külön is meg kellett tanulniuk, hogy a verbális inzultusokra, sértő megjegyzésekre ne reagáljanak. Halász felidézte az egyik régi VB-döntő eseményét, amelyikben a legjobb francia játékos (Zidane) lefejelte az ellenfelét, mert az szidalmazta a feleségét. A vége kiállítás lett, és a csapat elveszítette a mérkőzést. Valami hasonló gikszer történt a magyar válogatottal 1978-ban, amikor is az argentinok cukkoló viselkedése felidegesítette a magyarokat, és a mérkőzés utolsó 8 percében két magyar játékos (Törőcsik és Nyilasi) is piros lapot kapott.

Halász nagyon fontosnak tartotta a higgadt reagálást, a defenzív magatartást, és ezt szokatlan módon gyakoroltatta a játékosaival. Mindenféle képtelen dolgokat és fenyegetéseket vágott a fejükhöz („lopott anyád a zöldségesnél”, „a legjobb barátod épp most mesélt rólad zaftos sztorikat”, „azt hallottam, hogy ki fognak tenni a csapatból, mert olyan béna vagy”, „meccs után alaposan elverünk”, „kiszúrom a szemedet, és majd utána nagyképűsködjél” és hasonlókat), a játékosainak pedig szó nélkül tűrniük kellett. Az elején ez nagyon frusztráló volt, később nevettek rajta, nem tudták igazán komolyan venni, de előbb-utóbb hozzászoktak.

— Az udvarias ember még a rá támadó oroszlánnak is köszön, mielőtt védekezni kezd — mondta Halász.

A bajnokságot megnyerték. Három vereség, négy döntetlen, a többi győzelem. A gólkülönbségük pedig 28-7 volt. Zombori Matyi még gólkirály is lett, összesen tíz góllal.

Ez azonban nem elégítette ki Halász ambícióját. Be akarta nevezni a csapatot a Magyar Nemzeti Kupába is. Ezúttal is ugyanolyan ellenállást kellett leküzdenie, mint a területi bajnokságban.

— Hogy jön ahhoz egy diákokból álló, harmadosztályú csapat, hogy megmérkőzzön a legjobbakkal? — tette fel a kérdést Baradlay Tibor, a labdarúgó szövetség elnöke. — Ez teljesen lejáratná a nagy hagyományú kupát!

— Egyrészt már nem harmad-, hanem másodosztályú csapat vagyunk, hiszen eggyel feljebb léptünk — pontosított Halász. — Másrészt ha olyan gyengén szerepelünk, nyilván kiesünk az első fordulóban, tehát nem sok vizet zavarunk. Nem lesz botrány. Legfeljebb egy szerencsés ellenfél túl könnyen jut tovább. Egy mérkőzést kérek, egyetlen lehetőséget. Ha azt elveszítjük, nem fognak rólunk hallani többet.

Baradlay ismételten kétségeit hangoztatta, de továbbította az ötletet az elnökségi ülésre, ahol nagy vita után végül úgy döntöttek, hogy megengedik az Aréna nevezését.

— Legfeljebb kapnak egy jó nagy pofont — mondta az egyik bizottsági tag. — Az majd elveszi a kedvüket attól, hogy nagyképűsködjenek.

Halász nem tartott a blamázstól, hanem boldogan újságolta a hírt, és a játékosok szíve is nagyot dobbant a lehetőség hallatán. Néhányan ugyan úgy vélték, hogy ezt az akadályt nem fogják tudni megugrani, de Halász azzal érvelt, hogy "egy próbát megér". Ebben maradtak.  Fokozott lelkesedéssel készültek fel első kupameccsükre, ezúttal már az ország legjobb együttesei ellen.

Az Aréna a Nagykanizsát kapta ellenfélnek, és abban az esztendőben ez volt a mezőny leggyengébb csapata. (Bocsánat, kanizsaiak, ez a beszámoló nem a jelenről, hanem a jövőről szól.) De Halász nyomatékosan hangsúlyozta, hogy minden csapatot komolyan kell venni, teljes erőbedobással kell küzdeni. 

A mérkőzést természetesen idegenben játszották, hiszen nem volt saját pályájuk.

Az Aréna kezdett, de az első fél órában nem történt semmi érdemleges. A Nagykanizsa lendületesen rohamozott, a támadások azonban rendre elakadtak az Aréna térfelének közepén. Szentiványinak néhány távoli és erőtlen lövést kellett csupán védenie. A 37. percben egy nagykanizsai támadást Molnár ügyesen szerelt, átpöccintette a labdát Lakatosnak, aki felnézett, és látva, hogy jobbra elől Csiszár feltartja a kezét, neki továbbított. A labda szállt, szállt, olyan pontosan, mint egy késdobáló kése, éppen Csiszár lábára. A jobbszélső mintaszerűen levette, néhány lépést tett előre, majd beadta középen Kerekesnek, aki  ügyesen lefordult a védőjétől, és a labdát 20 méterről ballal a jobb felső sarokba lőtte. 1-0 az Aréna javára.

Ez a gól jelentette a tűzkeresztséget. Mostantól kezdve már semelyik ellenféltől nem féltek. Látták, hogy a kupában is meg tudják állni a helyüket.

A 60. percben Juhász a saját tizenhatosról pontos labdával indította Varsányit, aki elszaladt a bal szélen, és a beadását Zombori, már az ellenfél tizenhatosánál, ballal kapásból a kapu bal felső sarkába lőtte (2-0). 

Az első kupameccset az Aréna megnyerte. Megnyugodhattak, hogy nem rosszabbak a többieknél, hiába fiatalabbak és fizikailag gyengébbek. Ettől kezdve már magukat is komolyan tudták venni. És ha az első meccset megnyerték, miért ne nyerhetnék meg az összes többit is?

A visszavágón annyi volt a különbség, hogy az Aréna ezúttal 3 góllal győzött.

Az Aréna tehát túljutott az első akadályon. A nagykanizsai lap bírálta őket a passzív játék miatt, de elsősorban a helyi csapatot ostorozta. Hogy még ilyen kölykökkel szemben is alulmaradt.  Az országos napilapok épp csak hogy megemlítették a mérkőzést, tudósítót sem küldtek ki, de azért voltak, akik érezték, hogy valami nagy dolog érlelődik a kis csapat háza táján.

Halásznak néhány régi egyetemi évfolyamtársa telefonált, és gratulált a sikerhez, és ez jólesett neki. Úgy érezte, hogy ezen a szokatlan területen végre sikere van, vagy legalábbis érik a siker.

A tornatanár alaposan kielemezte a mérkőzést, és ezúttal is meg volt elégedve a játékosaival. Dicsérte őket, mert láthatóan sokat fejlődtek, és tizenévesen is megállják a helyüket a felnőttek mezőnyében.

— Nem vagytok rosszabbak, helyenként klasszissal jobbak is vagytok, csak még a gyakorlati tapasztalat hiányzik. De elméletben jóval többet tudtok, mint az ellenfelek. Játék közben egy pillanat alatt fel tudjátok idézni, hogy mit csinált Pelé vagy Puskás ugyanabban a helyzetben, míg az ellenfélnek a saját eszére kell hagyatkoznia. Olyan ez, mint amikor egy sakknagymester fejében ott van a sakktörténelem több ezer lépése, és egy pillanat alatt értékelni tudja, hogy az adott szituációban melyik alkalmazható.

— A meccsek a fejben dőlnek el — jegyezte meg ismét Kerekes. A többiek vigyorogtak. Tudták, hogy a tanárnak ez a mániája. De egyetértettek.

— Persze az sem közömbös, hogy ami a fejetekben van, az benne van-e már a lábatokban is — tette hozzá a tanár.

A második ellenfél a Dunaújváros volt, egy jóval erősebb csapat. Az Aréna azonban, a kupa tűzkeresztségén túljutva, már magabiztosabban játszott. 4-0-ra nyertek. Halász ezúttal különösen felhívta a játékosai figyelmét a biztonságos játékra, a sérülések mindenáron való elkerülésére, ellenfelük pedig meglehetősen erőszakosan játszott. Az egyik dunaújvárosi játékost ki is kellett állítani.  A visszavágón még jobban játszottak, hat gólt lőttek, és csak egyet kaptak.

            Ezzel a mérkőzéssel már a Nemzeti Sport is foglalkozott. Elismerték a taktikai érettségüket és gólerősségüket, de hibájukul rótták fel az örökös labdatartást, valamint a fizikai erőnlétük viszonylag alacsony szintjét.

Halász nem törődött sokat ezekkel a kritikákkal. Olyan a csapat, amilyen, az adottságaikkal kell okosan gazdálkodniuk. Ők pedig jól gazdálkodtak az adottságaikkal.

A kölyökcsapatot akkor kezdték igazán komolyan venni, amikor a Vasast is legyőzték. Először 2-1-re, aztán 2-0-ra.

A tudósítások továbbra is bírálták a csapat passzivitását. Halász az egyik tudósítónak így mentegetőzött: "Igaz, hogy meglehetősen passzívak voltunk, de a két meccsen így is négy gólt lőttünk. Szerintem egy passzív csapattól nem is várható el több."

Így is folytatták, egyik győzelmüket aratták a másik után, és mindegyik mérkőzést az ellenfél pályáján játszották. De a döntő erőpróba még hátravolt. A kupadöntőben a Ferencváros ellen is helyt kellett állniuk, ez pedig egyáltalán nem volt könnyű feladat.

Az FTC nemcsak a legerősebb csapat volt a mezőnyben, de abban az évben ők nyerték a nemzeti bajnokságot is. Az újságok azon a véleményen voltak, hogy ezúttal véget fog érni a csoda, az Aréna lufija kipukkan, elvérzik az igazi profik ellen.

A mérkőzés több volt, mint a szokásos kupadöntők. Mindenki sejtette, hogy ezúttal két generáció csap össze, vagy ha úgy tetszik, a fizetett focisták és az amatőrök. De olyan amatőrök, akik sokkal többet tudnak a játékról, mint akiknek ez a megélhetése.

A szurkolók is kitettek magukért, zöld-fehérbe borult az egész város, és a legelszántabbak már órákkal a meccs előtt elkezdték a skandálást, énekelést, és elkezdték temetni a kölyökcsapatot. Aztán elkezdődött a mérkőzés.

Szentiványi, a kapus már a 13. percben megsérült, egy szögletnél fellökték, rosszul esett, a bal karjára, és helyére a tartaléknak, Gundelnak kellett beállni. Nem sokkal később egy megpattanó labdát nem tudott védeni. 1-0 a Fradi javára.

A szurkolók ujjongtak, és elkezdték skandálni alkalmi rigmusukat: "Visz-szaaz óvo-dába, visz-szaaz óvo-dába!"

A játék képe lassan, a nézők számára talán nem is észrevehetően, de folyamatosan változni kezdett. Egyre több szerelésük sikerült, és az átadásaik is pontosabbak lettek. Csak a lövésekből nem lett gól. A célra tartással nem volt baj, de a ferencvárosi kapusnak sikerült megfogni a labdát. Egy ideig.

A 22. percben egy előre vágott labdával Csiszár elrobogott a jobb szélen, a beadást pedig Kerekes futtában a jobb felső sarokba fejelte (1-1).

Az Aréna kiegyenlített, jelezve, hogy egy nagyon jó csapattal szemben is helyt tud állni. A szurkolókat a gól még jobban felbőszítette. Hangosabbá vált a becsmérlés. Néhányan régi ellenfelüket, az Újpestet is elkezdték gyalázni, csak úgy, megszokásból.

A félidő vége előtt Zombori bombáját a kapus szögletre ütötte ki, a bal oldalról beívelt labdát pedig Kerekes magasra kiemelkedve fejelte be. 2-1. Az Aréna átvette a vezetést.

Ez lélektanilag meghatározó helyzet volt. A nézőtéren tovább harsogott a szavalókórus, lengették a Fradi-zászlót.

Az Arénának természetesen nem volt saját zászlaja, mint ahogy ez időtájt szurkolótábora sem – ha nem számítjuk azt a néhány tucat iskolatársat és egy-két tanárt, akik kötelességüknek tartották részt venni a döntőn, és buzdítani a saját gimnáziumuk csapatát. Megjegyezzük: Halász tanár úr nem volt mindenki kedvence a tantestületben, többen irigykedtek a sikereire, de a gimnáziumuk hírneve olyan magasztos dolog volt, amit ők sem hagyhattak figyelmen kívül.

A szünet után a Ferencváros játéka erőteljesebbé és agresszívebbé vált, de az Aréna játékosai kerülték a közelharcot, szereléskor villámgyorsan visszarántották a lábukat. Sok helyzet adódott a kapujuk előtt, de a zöld-fehérek rendre elpuskázták azokat, Gundel pedig egyre jobban belejött a védésbe. A 78. percben Dékány, a bal szélső hátvéd, az oldalvonal mentén indította Varsányit, aki az ellenfél tizenhatosának magasságában vette át a labdát, 20 méteren át vezette a szélen, majd a középen jó ütemben érkező Zombori elé tálalt. A bal lábbal leadott kapáslövés pontosan a bal felső sarokba vágódott.  3-1 az Aréna javára.

A szurkolókkal nem lehetett bírni. Mindenáron Izraelbe és Auschwitzba akarták

küldeni az ellenfél játékosait, és a bírót is. Tovább folyt a mérkőzés, voltak érdekes helyzetek, de az eredmény már nem változott.

A kölyökcsapat megnyerte a nemzeti kupát. A csapatkapitányuk, Kerekes azonban nem tudta átvenni a díszes serleget. A nézők petárdákat dobáltak be, kárt tettek az ülésekben, a rendőrségnek is be kellett avatkoznia.

A másnapi újságok tele voltak a botránnyal. A Ferencváros szurkolói közösségének elnöke is elítélte a történteket, és ígéretet tett a magukról elfeledkezett drukkerek megfékezésére.

A kupát az Aréna képviselői a labdarúgó szövetség székházában vették át, de nyomban letétbe is helyezték, mondván, nincs helyük annak őrzésére.

Halász László nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy megérti a szurkolók elkeseredését, a Fradi egy nagyon jó csapat, nem véletlenül nyerte meg az országos bajnokságot, megtiszteltetés volt ellenük játszani, sokat tanultak a klubcsapattól. Most is voltak ígéretes helyzetei az FTC-nek, jól is játszott, de hát a labda gömbölyű, nem mindig a legjobb nyer, és további sikereket kíván a csapatnak, a szurkolóknak pedig megnyugvást.

Az Aréna kupagyőztesként bejutott az Európa Liga mezőnyébe. Továbbra sem rendelkezett azonban saját pályával, ezért a játékosokkal megbeszélve Halász a liga minden mérkőzésére vonatkozóan lemondott a hazai pálya előnyéről. Ez a döntés nagy visszhangot váltott ki a az ellenfeleknél, gúnyolódtak is rajta eleget, meztelen csigának nevezték a saját pálya nélküli Arénát, de okosabbnak látták elfogadni a számukra mindenképpen előnyös ajánlatot.

És a csapat folytatta a jó szereplést. Egymás után aratott győzelmeket Minszkben, Dublinban, Bukarestben és más városokban is. A mindig idegenben játszott "visszavágókat" is rendre megnyerték. Egyetlen döntetlenük volt, Liverpoolban, ahol ketten is megsérültek (Csiszár és Kende), és Halász nem állított be cserejátékost.

— Miért nem cserélte be valamelyik játékosát? — kérdezte az angol riporter. — A végén már két emberhátrányuk is volt. Nem volt kit beküldenie?

— Dehogy nem volt. A kispadon három olyan játékos is ült, aki Csiszárt és Kendét helyettesíthette volna. De ne felejtsék el, hogy mi még mindig csak tanuljuk a futballt. Most azt gyakoroltuk, hogy hogy lehet helytállni reménytelen helyzetben. Most ez sikerült. Természetesen ha kaptunk volna még egy-két gólt, akkor pályára küldtem volna valakit.

A sikerek nyomán egyre több sportújságíró csatlakozott a csapathoz, de Halász szigorúan megtiltotta a játékosoknak, hogy nyilatkozzanak. — Nem vagytok még annyira jók. Először nyerjük meg a kupát, utána majd beszélhettek, de akkor is csak

okos dolgokat. Ne járassátok le magatokat a népszerűség hajhászásával. A riporterek várhatnak. Ők nyilatkozat nélkül is azt írnak, amit akarnak.

A döntőt Párizsban vívták, a Real Madriddal szemben. Halász a mérkőzés előtt a sajtónak nyilatkozva hangsúlyozta, hogy az eredménytől függetlenül ez élete legszebb pillanata. A Realt mindig tisztelte, hiszen ez volt az a csapat, amelyik annak idején befogadta és megbecsülte Puskás Ferencet, akit az egyik legnagyobb magyar játékosnak tarthatunk, és akit a magyarok közül és az államelnökünk után még ma is a legtöbben ismernek világszerte. Sok szerencsét kívánt a madridiaknak, de hozzátette, hogy az Aréna nem lesz könnyű ellenfél.

          Az arénások először jártak a francia fővárosban. Két nappal a mérkőzés előtt érkeztek, és az ottani magyarok végighurcolták őket a városon, megmutatták nekik a legfontosabb nevezetességet. Látták az Eiffel-tornyot, sétáltak a Champs-Élysées sugárúton, megnézték az újjáépített Notre Dame-ot, a versailles-i kastélyt, a Bastille-t, és Halász ragaszkodott a Louvre meglátogatásához is. A Nemzeti Könyvtárba is el szerette volna vinni őket, de arra már nem futotta az idejükből. A kultúra mellett a kupadöntőre is koncentrálniuk kellett.

         A Real Madrid elleni mérkőzés is egyike volt azoknak a meccseknek, amelyeken elsősorban tanulni, gyakorolni akartak, a győzelem csak annyiban érdekelte őket, amennyiben az megnövelheti a csapat és az egyes játékosok ismertségét, személyes presztízsét. —  Jól kell játszani, és ki kell használni az alkalmat, hogy egy ilyen rangos csapat az ellenfél. Ha minden klappol, akkor a győzelem sem marad el — mondta nekik Halász a mérkőzés előtt.

A 41. percig kellett várni az első igazi Aréna-helyzetre. Lakatos, a jobb szélső hátvéd, a saját tizenhatosról hosszú labdával indította Kerekest, aki balra cselezett, majd bal sarokkal átpasszolta a labdát a jobb szélen előretörő Csiszárnak, aki nehéz szögből élesen a jobb alsó sarokba lőtt (1-0). Egy lövésből egy gól. Halász a feltartott hüvelykujjával dicsérte meg a csapatot, és nekik ennyi elég is volt.

Itt kell megemlítenünk, hogy Halász gyorsan leszoktatta a játékosait a látványos ünneplésről, nem rohantak oda egymáshoz, nem ugrottak egymás nyakába, nem csókolóztak, nem integettek a nézőknek sem, hanem csak feltartották a jobb kezüket. Volt olyan újságíró, aki szóvá tette ezt a póztalanságot, mondván, így a játékosok nem tudnak önfeledten örülni a sikeres akcióknak.

Halász megmagyarázta: — Ez nem cirkusz és nem rock-koncert. A játékunknak kell látványosnak lenni, nem az örömünknek. Egyébként is, ha egy meccsen 8-10 gólt rúgunk, mindenki megunná az önmagunk ünneplését — tette hozzá.

Halász rendkívül elégedett volt az első félidőben mutatott játékukkal, de hangsúlyozta, hogy ki kell tartaniuk, amíg a bíró le nem fújja a mérkőzést. (Ez a kupagyőzelem nagyon fontos volt neki magának is, mert a gyenge hazai mezőny helyett végre a nemzetközi sportvilág előtt is bizonyítani tudja, hogy az egykori ügyetlen fiúból sikeres felnőtt lett. Igaz, hogy nem a lábának, hanem a fejének köszönhetően.)

A második félidőben a Real Madrid mindent megtett az egyenlítésért, de a magyarok precízen védekeztek. Még újabb gólt is szerezhettek volna. A 74. percben Kerekes a tizenhatoson belül a nagy kavarodásban elcsúszott, és bár senki sem szabálytalankodott vele szemben, a holland bíró megadta a tizenegyest. Kerekes kinézett Halászra, majd nekifutott, és a labdát toronymagasan fölé lőtte. Maradt az 1-0-s eredmény.

A mérkőzés utáni sajtóértekezleten megkérdezték Kerekestől, hogy szándékosan lőtte-e fölé a tizenegyest. A fiatalember csak ennyit mondott: — Igyekeztem a legjobb megoldást választani.

Halászt arról faggatták, hogy miért játszott az Aréna ennyire passzívan.

— Mi egy kezdő csapat vagyunk — válaszolta az edző. — Egyelőre csak a védekező játékot tanultuk. A támadó taktikát jövőre vesszük át.

Arra a kérdésre, hogy erős-e a magyar futball, Halász így válaszolt:  — Mi az, hogy! Ha egy olyan csapat, amelyik tavaly még a III. osztályban játszott, meg tudja verni a Real Madridot, elképzelheti, hogy mi folyik a második és az első osztályban.

Azt is megkérdezték, hogy miért nem szerepelnek a játékosai a nemzeti válogatottban. Halász így felelt: — Ezek még gyerekek, az iskolában a helyük. A válogatott mérkőzések túl nagy terhet rónának rájuk.

Végül tudni akarták, hogy a magyar bajnokságban hogy szerepel a csapat.

— Csak most jutottunk fel a második ligába — mondta Halász. — Ez sokkal nehezebb feladat lesz, mint a harmadosztály. Szeretnénk ott is megállni a helyünket. A minimális cél: nem kiesni.

— Ki is eshetnének? - lepődött meg a riporter. — Miért, most hányadik helyen állnak?

— Az első helyen. De, mint tudjuk, a labda gömbölyű. Sosem szabad elbízni magunkat.

— Találkozunk önökkel a Bajnokok Ligájában is?

— Majd ha bajnokok leszünk. Egyelőre a második vonalban szeretnénk helytállni. Otthon is igazolnunk kell a külföldi sikereket, különben azt hihetnék, lefizettük az ellenfeleinket.

Otthon nagy volt az öröm. Halász a szülőket is elhívta az ünnepi partira, megköszönte a családok támogatását, dicsérte a játékosait. A szülők képviseletében Dékány apuka köszönte meg a tanár úr munkáját, és egy márkás italt is vásároltak neki az összedobott pénzből. Halász megköszönte az ajándékot, és eltette, de a palackot nem bontotta fel. Sosem ivott szeszes italt.

A telt idomú Marosiné tanárnő, akit a háta mögött Lédának neveztek, és egyszer Ady szerelmi líráját elemezve érdemelte ki ezt a becenevet, különösen érdeklődni kezdett a fiatal és tehetséges tornatanár iránt. Egyszer még azt is mondta, hogy „a futball nagyon szexi”. Halász ránézett. A tanárnő a padon ült, és termetes testéhez hasonlóan a combja is termetes volt. Most egy kicsit meg is mozdult, és megpróbált csábosan nézni az iskola leghíresebb tanárának a szemébe. Halász azonban nem akart afférba keveredni a tantestületen belül, ezért csak udvariasan reagált.

— Tudja, most minden időm a a diákcsapatra megy el — érvelt. — A futball lehet szexi, de engem most nem foglalkoztat a szex.

Szerencsére Marosiné nem vette zokon az elutasítást, és megelégedett egy másik tanárral, aki kémiát tanított, férfias megjelenésű volt, és nyilván a szerelem kémiájában is jobban otthon volt, mint a fiatal vetélytársa.

Szunyoghy tanár úr már rendszeresen Halász vendége lett, és nagyon sajnálta, hogy fiatal korában nem próbált focizni.

— Mit gondolsz, a tanárokból nem lehetne egy hasonló csapatot összeállítani? — kérdezte.

— Lehetne. De úgy kikapnánk a gyerekektől, mint annak a rendje. Arról nem is beszélve, hogy már az első tíz perc után kidöglenénk. Ezek a fiúk sem igazán edzettek még, a felnőtt csapatok sokkal jobban bírják, de mi is fejlődünk. A mai futball rettenetesen felgyorsult, mindenki rohan, sok a test test elleni harc, ilyen összecsapásokra nem is vállalkozunk. Ezért ócsárolnak is bennünket, gúnyolják a mi lassú, régimódi és intellektuális játékstílusunkat, de ha gyöngébb vagy, még mindig túljárhatsz az ellenfelek eszén.

— Ja. Hallottam, mit tanítasz nekik. Hogy a meccsek a fejben dőlnek el.

— Talán nem így van? Nézd meg a legjobbakat! A buták nem viszik sokra. A dél-amerikai futball lehet a virtuózok, a labdazsonglőrök sportja, de Európában nem lehet megélni ész nélkül. A legjobb kombináció a német precizitás és a latin technika. Mi egyelőre csak precízek vagyunk, de néhány játékosban benne van a technikai bravúr is. Különösen Kerekes cselez ügyesen. Egyszer még, meglátod, úgy fogják emlegetni őt, mint Puskást vagy Albertet. A fejében benne vannak a legjobb megoldások, és rendszeresen azt választja, amire az ellenfél a legkevésbé számít.

Ahogy várható volt, az Aréna a következő évadban is remekül szerepelt. Pontveszteség nélkül első lett a második osztályban (összesen négy gólt kaptak), a

nemzeti kupában pedig legyőzték az MTK-t, a Honvédot és a Debrecent. Mivel a debreceniek előzőleg kiütötték a Fradit, a zöld-fehérektől már nem kellett félniük.

Az érettségi vizsgák akadályozták az Aréna játékosait a felkészülésben, de Halász hangsúlyozta, hogy nemcsak a pályán kell helyt állni, hanem az iskolapadban is.

— Buta focisták nem tudnak világbajnokságot nyerni — hangoztatta. Első volt tehát a vizsga, és ehhez Halász minden segítséget megadott. Korrepetált, és más korrepetitorokat is hozott. Még egy "házi érettségit" is tartottak, és azon mindenki simán átment. Ezek után nem csoda, hogy az igazi vizsgájuk is jól sikerült.

Az újságírók közül sokan ott voltak az iskolában is, csak úgy kattantak a vakuk. De Halász nem akart a játékosokat túlságosan a reflektorfénybe állítani.

— Először világsztárokká kell válnunk, nyilatkozni ráérünk utána is — mondta. Így hát a lapokban csak az jelent meg, hogy a játékosok az iskolában is kitettek magukért.

A továbbtanulás kérdését illetően abban állapodtak meg, hogy egyelőre csak a labdarúgásra koncentrálnak. Mindenki érdeklődött valami iránt, de az első számú feladat a sikeres szereplés volt a kupában.

            Halász László alaposan megbeszélte ezt a kérdést a gyerekekkel, és semmiképp sem akarta, hogy úgy érezzék, csak a foci a fontos. Némelyik szülővel külön is leült, hogy kiértékelje velük az eshetőségeket. Talán Csiszárnak volt a legnehezebb eldöntenie a továbbtanulási esélyeket, neki voltak a legjobbak a tanulmányi eredményei. Vele Halász abban egyezett meg, hogy egy évet még vár, addig a csapat tagja marad, és utána majd eldöntheti, hogy focizik, vagy kedvencével, az atomfizikával akar-e foglalkozni. — A szabadidődben addig is olvasgass, hogy ne essél ki a témából — mondta.

A többieknek pedig ezt mondta: — Egy kiöregedett focista lehet még tudós, de egy kiöregedett tudós már nem lehet focista. A profi labdarúgó elsősorban labdarúgó, és csak másodsorban valamely más területnek a szakembere. Sajnos a kettőt nem lehet egyszerre csinálni. De higgyétek el, hogy mire kiöregedtek a fociból, addigra bőven lesz időtök valamilyen tudományos vagy műszaki területtel foglalkozni, és utána már a szakmai céljaitokat is gyorsan elérhetitek. Mert ha megtanultok igazán küzdeni, a többi már egyszerű lesz.

És ezzel mindenki megbékélt. Folytatódtak a kupamérkőzések. A döntőt ebben az évben a fiatal magyar tehetségekre építő Puskás Akadémia ellen játszották.

Az összeállításuk a szokásosnál támadóbb volt. Most láthatta a szélesebb közönség először az Aréna két új nagyágyúját, az erőteljes Suhajdát és a remekül célzó Gurigát.  Már a mérkőzés elején magukhoz ragadták a kezdeményezést. A 2. percben Kerekes a néhai Albert Flóriánra emlékeztető, finom testcselekkel lövőhelyzetbe manőverezte magát, majd a labdát a bal oldalon nyomuló Zombori elé tolta, aki tíz méterről a jobb alsó sarokba lőtt (1-0). Az akadémisták még fel sem ocsúdhattak a sokkból, amikor Juhász a félpályán megszerzett labdával a bal oldalon kiugratta Varsányit, aki a kapu elé ívelt. A kapus rosszul számította ki az ívet, elvétette a labdát, amit Kerekes csukafejessel küldött a hálóba, úgy, hogy maga is átesett a gólvonalon. (2-0). Mukulele, a Puskás Akadémia gambiai sztárja jó napot fogott ki, de amikor a 24. percben Csikait kicselezve a balról besegítő Dékány mellett is elfutott, Csikai utolérte, és hátulról elpöccintette előle a labdát. Dékány mentett, Suhajdához továbbított, az pedig Varsányit indította a bal szélen.  Mindez két másodperc alatt zajlott le. De ekkor már megszólalt a bíró sípja. Mukulele ugyanis a fájdalomtól eltorzult arccal a földön maradt, és a lábát fogta. Csikai mutatta, hogy felvágásról, szabálytalanságról szó sem lehetett, hiszen hozzá sem ért. A bíró azonban leintette. Nem volt mit tenni, szabadrúgás következett, amit a betegségéből villámgyorsan kigyógyult gambiai a hosszú sarokba küldött. Szentiványi ezt jó reflexszel kiütötte, de pechére a labda Molnár hátáról a hálóba pattant (2-1).

A pálya szélén Halász nyugalomra intette a játékosokat. Volt egy egyezményes jelük, aminek az volt az értelme, hogy “oda se neki”. Amikor ezt meglátták, mindenki megnyugodott. Tudták, hogy tovább is ugyanúgy kell játszaniuk, mint addig, és a tudásuk előbb-utóbb győzedelmeskedni fog.

A  29. percben Varsányi beadását Zombori a szokásos kapáslövéssel vágta a hálóba (3-1). A 32. percben Kerekes a jobb szélen Csiszárt szöktette, ő a középen előre törő Suhajdának továbbított, aki 25 méterről jobbal óriási gólt lőtt (4-1). A szórványos, és eredményes, arénás akciók ellenére a felcsútiak uralták a mérkőzést, csak éppen semmire sem jutottak vele, mivel az Aréna védelme biztosan zárt. A labda a 40. percben jutott ismét az aladémisták kapujának közelébe. Zomborit felvágták volna, de ő rutinosan átugrott a gáncsoló lábon, és ezután már csak a mezét rángatva tudták megállítani, a tizenhatostól két méterre. Hiába. A szabadrúgást Guriga végezte el, és a két tagú sorfal mellett az ellenkező sarokba csavarta (5-1). Ez lett a félidő eredménye is.

A szünetben Halász nem mondott semmit, csak megsimogatta a játékosainak a fejét. Ez olyan volt a számukra, mint egy reiki-érintés. Már ettől feltöltődtek energiával, testiekkel és lelkiekkel egyaránt.

A második félidőben az Aréna biztonságos, de elegáns játékra törekedett. Járt a labda előre-hátra, jobbra-balra, a nézők gyönyörködhettek a precíz labdakezelésben és könnyedségben. Igazi örömfutball volt ez, amivel a csapat később is gyakran megörvendeztette a nézőket - de csak akkor, amikor már biztos volt a győzelem. Mint most is. Csakhogy a mérkőzésnek még nem volt vége. A lezserségüket kihasználva, egy

megszerzett labdának köszönhetően a 82. percben a Puskás Akadémia is helyzetet tudott teremteni. Ez alkalommal a magyar futball egyik legnagyobb reménysége, a ghánai származású Ngabongo törte át a védelmet, átsuhant Molnár és Lakatos között, és 10 méterről a jobb alsó sarokba bombázott (5-2). Remek megoldás volt, és megérdemelt gól. Azonban a válasz sem késett sokáig. Két perc múlva Juhász a bal oldalon szöktette Varsányit, aki átlőtte a labdát a másik oldalra Kerekesnek, Kerekes egy lövőcsel után középen Zomborinak passzolt, aki végül a jobb alsó sarokba lőtt, így lett 6-2 a végeredmény.

Addigra kialakult az Aréna szurkolótábora, így a kupát már baráti légkörben, nagy ovációval adták át. Illetve az Aréna magának adta át, hiszen az elmúlt esztendőben már megnyerték. És most sem volt hova vinniük, megint a szövetségnél kellett letétbe helyezniük.

Eközben az Aréna felkerült az első osztályba, de másodszor is csak az Európa Ligában indulhatott.

Ezúttal is sorra verték ellenfeleiket, és a visszavágót továbbra is idegenben játszották, hiszen stadionjuk még mindig nem volt. Időnként, a sikerükre és a nagy érdeklődésre való tekintettel bérbe ajánlottak vendég-stadionokat, de erre Halász nem akart költeni. Így a klub jelentős bevételt halmozott fel. A pénzt Halász egy bankban tartotta, és megállapodást kötött a fiaival.

— Amikor feloszlik az Aréna, megkapjátok a benneteket illető részt — mondta nekik Halász. — Minél később adjátok fel, annál többet kaptok. És ha világbajnokok lesztek, akkor bármelyik európai klub szívesen felvesz benneteket, mesés fizetéssel. Csak addig kell kibírnotok. Kibírjátok?

— Kibírjuk! — hangzott a válasz.  Hát persze, hogy kibírják. A világbajnoki siker már nem látszott olyan elérhetetlen célnak, mint a gimnázium első osztályában. Már hinni lehetett benne.

A válogatott ügye azonban nem állt nagyon jól. Az Európa-bajnokságra nem került ki a magyar válogatott, a csoportjában az utolsó előtti helyen végzett. Az újabb

kupagyőzelem után viszont téma lett az Aréna-játékosok válogatott szereplésének kérdése. 

Két elképzelés ütközött egymással. Halász azt javasolta, hogy az ő csapatát ismerjék el válogatottnak, a szövetségnek viszont az volt az álláspontja, hogy a válogatottat több csapat játékosaiból kell összeválogatni.

— Ön talán nem tud magyarul? — szegezte Halásznak a kérdést a labdarúgó-szövetség elnöke. — A válogatottat válogatják. A nemzeti válogatott a nemzet legjobb játékosaiból áll!

— Én is ezt mondom” — vágott vissza Halász. — De mit tegyek, ha az ország legjobbjai mind itt vannak az én csapatomban?

Erre Baradlay már csak legyintett, és nem vitatkozott tovább. A szövetség más tagjai is vele értettek egyet. Annál is inkább, mert mindegyiknek megvolt a maga pártfogoltja, és azt akarták, hogy a saját játékosuk legyen válogatott.

Én nem adok a pletykákra (és ezt az olvasónak sem ajánlom), de beszéltek arról, hogy a válogatottságért kapott emelt díjazáson olykor a játékos és a pártfogó osztozkodott. És amióta a futball lett az ország első számú nemzeti ügye, azóta valóban nem babra ment a játék.

Végül a szövetség álláspontja győzött, az Arénából Kerekest és Zomborit kezdték szerepeltetni a válogatottban. Ennek azonban nem volt sok haszna, mert az

összjátékban képzett társak nélkül egyikük sem tudott igazán jól teljesíteni. Ha a válogatott gólt lőtt, azt rendszerint a két Aréna-játékos valamelyike szerezte, de a nemzeti tizenegy továbbra is csak botladozott.

Ez a vita persze nem akadályozta meg az Arénát abban, hogy a csapat az Európa Ligában újra sorra arassa a győzelmeket. Az elődöntőben a Dortmundot verték meg (4-0-ra, majd 4-1-re), a döntőben pedig a Chelsea volt az ellenfelük.

A kamera gyakran mutatta a magyar edzőt, mindenki láthatta, hogy rendületlenül mosolyog, és időnként egy füzetbe jegyzetel valamit. (Megpróbálták felnagyítani a képet, de a magyar nyelvű krikszkrakszokból nem sokat értettek.) A kispadon a cserejátékosok is nyugodtak voltak, időnként súgtak valamit egymás fülébe. A nézőknek az lehetett a benyomása, hogy egyáltalán nem izgulnak, inkább úgy ülnek ott, mintha maguk is tudós szakértők lennének.

Aztán a 19. percben az Aréna megszerezte a vezetést. Csiszár robogott el a jobb oldalon, de a beadása kissé hátra sikerült. És akkor valami olyasmi történt, amit nehezen felejt el az ember: Kerekes csukafejessel továbbította a labdát - de nem a kapu felé, hanem hátra, Juhászhoz, aki a meglepett védők között bombagólt lőtt (1-0). A nézők nehezen ocsúdtak fel a meglepetéstől. A Chelsea erőltette a támadásokat, de nem bírt az Aréna védelmével, amelyet ilyenkor a hátra húzódó középpályások is erősítettek. Juhász maradt csak a tizenhatos és a félpálya között, a felezővonal környékén pedig Kerekes, Guriga és Zombori várta a  labdát. A három gólzsák rendszerint egyszerre indult el, három irányba, rendszerint akkor, amikor még a Chelsea-játékosok nem értek vissza a saját elakadt támadásukból. A védők kapkodhatták a fejüket, sosem tudták előre, ki kinek passzol, és melyik irányból érkezik a veszedelem. A 32. percben Korompay Zomborihoz továbbított, ő átperdítette a közelben üresen álló Kerekesnek, aki a balról érkező labdát kissé előre hajolva, jobbal, kapáslövéssel juttatta a hálóba (2-0). Hasonló akció játszódott le a 38. percben is: egy szerelés után a jobb hátvéd Lakatos vágta előre a labdát Zomborinak, aki Kerekesnek passzolt, majd a tőle visszakapott labdát ballal a bal felsőbe lőtte (3-0). A 44. percben Zombori futtában passzolt az előre húzódó Juhászhoz, aki Kerekesnek továbbított, Kerekes pedig a tétován kifutó kapus fölött lágyan átívelt (4-0). Ritkán látható, elegáns megoldás volt.

A szünetben Halász megnyugtatta a játékosait: ezt a meccset nem veszíthetik el.  Felhívta a figyelmüket arra, hogy ha az ellenfél már a padlón van, akkor elsősorban a közönséget kell szórakoztatni. Hogy élvezzék a mérkőzést, megkapják azt a    különleges foci-csemegét, amiért megvették a jegyeket, és hogy az Arénát, ezt a hátrányos helyzetű kis csapatot a szívükbe zárják.

A második félidőben a kupadöntő közönsége is élvezhette a magyarok örömfociját. A kölykök könnyed eleganciával vették le és adták tovább a labdát, időnként váratlan lövésekkel riogatva a Chelsea kapusát. Az angol kupagyőztes időnként összeszedte magát, főleg náluk volt a labda, de amikor elveszítették, azonnal jöttek a szélsebes magyar ellentámadások, amelyeket többnyire gyenge, de pontos, rendszerint a négy sarok egyikébe tartó  lövések fejeztek be. Egy ilyen gyenge, de nagyon megcsavart labdát a kapus kiejtett, de Kerekes, bár egy méterre volt az esettől, nem csapott le rá, hanem kézzel megfogta a felpattanó labdát, majd mosolyogva beletette a kapus kezébe. Kezezés, kirúgás – és valami, amit otthon majd el lehet mesélni.

Ezt később Halász úgy kommentálta, hogy “négy gólos vezetésnél már lehetünk úriemberek”.

A sajtóértekezleten megkérdezték Halásztól, hogy nem luxus-e, hogy időnként csak a közönséget szórakoztatják, és nem törekednek újabb gólokra.

— A futball célja a szórakozás — felelte. — Csak előbb be kell biztosítani a győzelmet.

Sokan gratuláltak az edzőnek a csapat javulásához.

— Állandóan gyakorlunk és tanulunk — mondta Halász. — Amit önök látnak, az még mindig egy kezdő csapat.  És nem is a győzelem az első számú célunk, hanem az, hogy mérkőzésről mérkőzésre valamilyen új dolgot tanuljunk és alkalmazzunk. Ne értsék félre a szavaimat, de ezek a mérkőzések a számunka egy bizonyos értelemben edzőmérkőzések is. Ezen a szinten mással nem is tudunk gyakorolni, mindent élesben kell elsajátítanunk — mondta.

— Hogy látja a magyar válogatott szereplését? — kérdezte az egyik riporter.  — Legutóbb az Európa-bajnokságra sem jutottak ki.

— A magyar válogatott nevében nem beszélhetek — mondta Halász. — A csapat összeállítását illetően eltér az elképzelésem a szövetségi kapitányétól. Lehet, hogy a válogatott jól szerepel majd, és az is lehet, hogy nem. Mi a magyar válogatottnak szurkolunk.

— Azt nyilatkozta egyszer, hogy a játékosaival megfogadták, világbajnokok lesznek. Igaz ez?

— Igaz. Ami rajtunk múlik, meg is tesszük. Mivel a következő világbajnokságot Magyarország rendezi, selejtezőket nem kell játszanunk. De ez arra is csábítás, hogy dőljünk hátra, hiszen a rendező ország automatikusan kijut a VB-re. Más kérdés, hogy ott hogyan szerepel.

— Ha az Aréna játékosait nem veszik be a nemzeti tizenegybe, akkor hogyan teljesül majd a fogadalmuk?

— Ezt még nem tudom. Reménykedem benne, hogy a szövetség megváltoztatja az álláspontját. Mindenféle személyi érdeknél fontosabb, hogy Magyarország sikeresen szerepeljen a világbajnokságon. A magam részéről megígérem, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy ezek a játékosok vehessék át a világbajnoki serleget.

Halász ígéretét sokan kommentálták, és arról spekuláltak, hogy talán abban reménykedett, hogy végül sikerül dűlőre vinni a válogatott összeállításában jelentkező éles ellentétet, és mindenki belátja majd, hogy egy ilyen sikeres csapat egyedül is jobban megállná a helyét, mint a sok közepes csapatból összeállított, vegyes keret. A klubcsapatok különben is nagyon meggyöngülnek, ha nem támaszkodhatnak a különböző országokból adoptált játékosokra. Mint eddig is szóltunk róla, több afrikai, azonkívül szerb, horvát és ukrán játékos is szerepel a magyar bajnokságon, akik a VB idején a saját nemzeti tizenegyüket fogják erősíteni.

Halász nyilatkozatára azonban később még sokan visszatértek. Olyasmi történt ugyanis, amire senki sem számított. De nem illik, hogy előre eláruljuk a jövőt.

Mindennek vége?

Halász újra felvetette, hogy őt nevezzék ki szövetségi kapitánynak, a válogatott pedig álljon az Aréna kétszeres kupagyőztes csapatából, esetlegesen kiegészítve néhány más klub játékosával. A javaslatot ezúttal is elutasították. Halász hiába érvelt a csapat nyilvánvaló sikereivel és összeszokottságával, hiába mondta, hogy az ő játékosai egészen más felfogásban fociznak, sokkal keményebben edzenek, mint bármelyik magyar együttes játékosai. A tárgyalások megfeneklettek.

Halász még azt is megtette, hogy közvetlenül az államelnökhöz fordult, akinek szívügye volt a labdarúgás.

            “Excellenciás uram, drága Elnökünk!” – szólt a beadvány. “A nemzeti érdekek sérülhetnek, ha az általunk rendezett világbajnokságon a nemzeti válogatott nem a lehető legjobb összeállításában áll ki a nemzetközi porondra. Jelenleg az Aréna képviseli azt a játékerőt, amely példát tud mutatni a keresztény erényekből Európának és az egész világnak. Ma a futballpálya csatatér. Ezt Ön nálam sokkal jobban tudja. Arra kérem, teljes tisztelettel, hasson oda, hogy azok a játékosok alkothassák a nemzeti tizenegyet a magyarországi labdarúgó világbajnokságon, akik erre a leginkább hivatottak, akik a sikert személyükben is garantálni képesek. Mi ígérjük, hogy a Magyar Géniuszt ismertté és győztessé tesszük az egész világon. Erre megvan a képességünk, és megvan az elszántságunk is.”

Halász ezt a szöveget megmutatta Szunyoghynak is, akit addigra már bizalmas barátjává fogadott.

— Nem gondolod, hogy ez a megfogalmazás túlságosan ironikus? — kérdezte a kollégától, egy kicsit aggódva. — Nem szeretném, ha bajom lenne belőle.

— Ne aggódj! Szerintem a lehető legjobb hangnemet választottad — válaszolt Szunyoghy. — Biztosan meg fogja hatni a Főnököt.

Sajnos, addigra a szegény elnök már egy kissé megöregedett, csak árnyéka volt régi önmagának, nem tudta annyira kézben tartani a dolgokat. Egyetértően szignálta a beadványt, de elfelejtette azt továbbítani az illetékesekhez. Felcsúti kastélyában merengett a múlt sikerein, és az életéről szóló azeri filmeposz kötötte le a figyelmét. A forgatás már elkezdődött, de ő kíváncsi volt minden egyes jelenetre. Néhány epizódot kifogásolt, ezeket természetesen újraforgatták.

Így hát a válogatott ügyében semmi sem változott.

A nemzeti tizenegy játszott néhány előkészületi mérkőzést, és a teljesítménye siralmas volt. Itthon 2-1-re kikapott Máltától, aztán 4-2-re Romániától, és 1-1-es döntetlent játszott Fehéroroszországgal. Mondanunk sem kell, hogy szinte mindegyik magyar gólt vagy Kerekes vagy Zombori lőtte, de ők sem játszhattak végig. A szövetségi kapitány, Gurgolya Félix ugyanis nagyon nem kedvelte őket, és mintha csak azt akarta volna bizonyítani, hogy az arénások sem jobbak, kizárólag cserejátékosként vagy tartalékként szerepeltette őket a válogatottban.

Az Arénában nagy volt az elkeseredés. Többen elvesztették a kedvüket. Kende ki is lépett, megelégedett annyi pénzzel, amennyi ebben a pillanatban járt neki (ez sem volt kevés). Átigazolt a Vasasba, ahol a csapat kulcsembere lett, és később bekerült a válogatottba is. Ámde hiába. A magyar ambíciókat keményen megnyirbálta az élet.

Halász nem csüggedt, és újabb sikerekre készítette fel a játékosait.

És valóban. Az Aréna pontveszteség nélkül, 34-6 gólkülönbséggel az első osztályú bajnokságot is megnyerte. Utána "hozta a kötelezőt", ezúttal az MTK ellen győzött a kupadöntőben, 4-0-ra (a gólokat Zombori. Kerekes, Varsányi és Juhász szerezte). A kupagyőzelem nem lehetett meglepetés. A szakemberek azonban felfigyeltek arra, hogy az Aréna immár sokkal magabiztosabban játszott, az átadásokkal, labdakezeléssel, a pontos kapura lövésekkel és a szellemes megoldásaikkal elkápráztatták a nézőket. A döntőben számos külföldi megfigyelő is ott ült a lelátón. Olyan csapatok képviselői, akik meg szerették volna szerezni  maguknak az Aréna kulcsjátékosait, esetleg Halászt kérték volna fel a saját válogatottuk vezetésére.

Ezúttal már a bajnokcsapatok között szerepeltek, a Bajnokok Ligájában. És nem is rosszul.

Első ellenfelük a Kijevi Dinamo volt, akit 4-0-ra és 5-2-re győztek le. A gólok többségét már az új gólzsák, Guriga szerezte. Egyet akcióból, egyet szabadrúgásból, egyet pedig tizenegyesből.

Amikor a tudósítók erről kérdezték, Halász azt mondta: "Guriga remekül lő, kiváló a rúgótechnikája és a térlátása. Sajnos, focizni még nem tud, ezért nem tudom mindig berakni az első csapatba. Akkor nézzék majd meg, amikor már megtanulta a szakmát!"

Az Aréna nagy sikert aratott  Törökországban is.

A Fenerbahcse ellen az első félidőben három gólt szereztek (Kerekes, Pintér, Zombori). A második félidőben következett az örömjáték, amit csak egy villámgyors akció szakított meg, a 78. percben: Csutorás meredeken szöktette Varsányit, aki középre adta Kerekesnek, Kerekes felpörgette maga elé, bal lábfejjel visszaemelte, majd sarokkal átpöckölte Varsányinak, aki közben már az ötös magasságába ért, és úgy tolta be bal külsővel, hogy közben ő maga jobbra-előre mozdult.  A török kapus önkéntelenül követte Varsányi mozdulatát, és csak utólag vette észre, hogy a labda már a hálóban van (4-0). A közönség megtapsolta a gólt, de érezni lehetett a növekvő ingerültségüket.

Ezután folytatódott az örömjáték, aminek tulajdonképpen ez a bravúros gól is a része volt. Az utolsó percben aztán a törökök Izgödlü távoli lövésével megszerezték a becsületgólt. Addigra már némileg csökkent a magyar védők ébersége. És ez a gól nem is ártott. A nézők megnyugodtak.

Később a sportlapok idézték Halász mondását:  "Egy jókor kapott gól megmenthet a lincseléstől."

A visszavágót egy héttel később játszották, és addig az arénások a Fenerbahcse vendégei voltak. Sokfelé elvitték őket, és általában nagy tisztelet, sőt, szeretet övezte a magyarokat.  Volt, aki azt hangsúlyozta, hogy „Magyarország és Törökország 150 évig egy ország volt.” Ezen a magyarok mosolyogtak. A török hódoltság nem pontosan az volt, ami közel hozta volna egymáshoz a két népet. (A 2020-as években felújult a magyar-török barátság, de ennek már egészen más jellegzetességei voltak, amelyeket ebben a focikönyvben nem kívánunk taglalni.)

Ahogy mentek az utcán, minduntalan körülvették őket a helyiek. Aki tehette, a magyar játékosokkal fényképezkedett, és az utcán gyakran mondták nekik: “Puskas”.

A legendája apáról fiúra tovább élt. (Valószínű, hogy a Budapesti Honvéd sváb származású csatára sem gondolta volna, hogy egy évszázadon keresztül ő jelképezi majd Magyarországot.)

A következő mérkőzésre Halász egy szokatlan összeállítást jelentett be, és az eredmény az lett, hogy a könnyed játék súlypontja hátrább került, az Aréna térfelére. A félpálya és a saját tizenhatosuk között adogattak a csatárok, illetve Pintér néha váratlanul előre, Csutorás pedig hátra futott, és ez meglehetős káoszt okozott a szoros emberfogást alkalmazó törökök körében. Több magyar támadás is kapura lövéssel fejeződött be, de a kapusnak szerencséje volt. A 39. percben, egy lendületes török támadás végén Juhász szerelt, nagy átadással indította a bal oldalon Gurigát, aki futott, mint a nyúl, de amikor hárman is elé álltak, megfordult, és átjátszotta a labdát Suhajdának, aki a jobb alsó sarokba lőtt. Ezzel a góllal az Aréna megszerezte a vezetést (1-0), és a félidő végéig folytatódhatott az örömfoci.

Ezúttal a szünetben Halásznak elsősorban azzal kellett foglalkoznia, hogy a jól játszó focistái el ne bízzák magukat. Mert nagy volt a kísértés. Az arénások érezték a lábukban és a fejükben, hogy ők a jobbak, de ehhez több gólt kell lőniük, mint az ellenfél. (Ezt a mondás a néhai Salamon Béla hozta divatba, de Halász már csak olvashatott a legendás kabarészínészről és MTK-drukkerről.) A játékosok lehiggadtak, és fogadkoztak, hogy nem hülyéskedik el a meccset.

A második félidő egy váratlan török akcióval kezdődött. A jobb szélen indult a támadás, és megint az az Izgödlü volt eredményes, aki már az első meccsen is lőtt gólt. A török középpályáshoz egy szerencsétlen szerelés után pattant oda a labda. Amikor aztán Korompay és Pintér egyszerre akarták szerelni, hirtelen rálőtte. Gundel figyelme egy pillanatra ellankadt, és a labda akadálytalanul jutott a hálóba (1-1). A helyi közönség fellelkesedett, mindenki biztatta a csapatot. Az örömjátéknak egyszeriben vége szakadt. Az 55. percben Pintér rohant fel a jobb szélen, a beadását Kerekes átemelte egy török védőn, Suhajda pedig rálőtte. A labdát a kapus kiütötte, de éppen Guriga elé, aki csak rábólintott a felpattanó labdára, és az Aréna újra megszerezte a vezetést (2-1).  A törökök alig kezdték újra a játékot, máris elvesztették a labdát. Ezúttal Juhász tolta ki a bal oldalon felfutó Varsányinak. Varsányi két ügyes csel után, csaknem a szögletzászló mellől küldte át az ellenkező oldalra, Pintérnek. A messziről érkező labdát a jobb szélső szépen vette le, és beadta középre Kerekesnek, onnan Juhászhoz került, Juhász pedig egy félméteres résen a kapuba bombázott. A török kapuvédő hozzáért ugyan, de az erős lövést nem tudta kivédeni, a kezei között bement (3-1).  Az örömfutball csak ez után folytatódhatott. Kerekes dekázott a labdával, aztán sarokkal Suhajdának továbbította, aki hátra adta Varsányinak, tőle Juhász kapta, majd Pintér, majd ismét Kerekes. Végül Guriga tört be a tizenhatosra, és ott felvágták. A büntetőt a 68. percben Suhajda lőtte be (4-1).  A mérkőzés végén még Zomborinak volt egy nagy lövése. A kapus csak kiütni tudta a labdát, amit az egyik török védő kétségbeesetten az alapvonalon túlra rúgott. A beívelt szögletet aztán a kapus levette a magasra ugró Juhász elől. Maradt a 4-1, az Aréna tovább menetelhetett a legjobb európai klubcsapatok mezőnyében.

A sajtóértekezleten Halász méltatta a játékosainak kitartását, egyre javuló technikáját, és azt, hogy már az állóképességükkel sincs különösebb baj. Ha nem is rohangálnak annyit, mint az ellenfeleik, többnyire jókor vannak jó helyen.

A következő ellenfelük a Legia Varsó volt, amely tartalékosan állt ki ellenük, és talán ezért Halász egy még furább összeállítással kísérletezett: a balszélső Varsányi állította a kapuba. Amikor ez megjelent az eredményjelző táblán, nagy izgalom lett úrrá a riportereken, találgatták, hogy mit akar ezzel elérni a ravasz edző. Többen azon a véleményen voltak, hogy ez biztosan csak egy csel, és a játékosok majd az eredeti posztjukon fognak játszani. De Varsányi beállítása a kapuba nem illet bele semmilyen sémába. Kíváncsian várták, hogy mi történik. Nos, az történt, hogy a felkavart csapat is remekül helyt állt. Varsányi ugyan kissé bizonytalanul védett, de sokáig nem kapott gólt (igaz, ebben a lengyelek is ludasak voltak, hiszen nem nagyon tették próbára a szükségkapust.) Az öt középpályás jól lezárta a kapujukhoz vezető utat, Juhász pedig nagyszerű labdákat adott a két előre tolt csatárnak, akik alig vették át a labdát (többnyire az ellenfél tizenhatosa közelében), már rá is lőtték, mielőtt még a védők beavatkozhattak volna.

A 21. percben született az első magyar gól, Suhajda suhintotta rá két megszeppent lengyel védő között, 25 méterről, egyenesen a jobb felső sarokba (1-0).  A hazaiaknak balszerencséjük is volt, mert alig hozták játékba a labdát, Pintér már meg is szerezte, és Gurigának továbbított, aki 40 méterre lehetett a lengyel kaputól, amikor szabálytalanul szerelték. Guriga és Zombori állt a labda mögött, és ketten élénken gesztikulálva tárgyalták meg, hogy melyikük végezze el a szabadrúgást. Aztán végül Zombori futott neki, de nagy meglepetésre a 30 méterre jobbra álló Kerekesnek rúgta, aki a felálló sorfalat szép csellel magára húzta, majd könnyedén visszaadta a néhány lépésre előre mozduló Gurigának, Guriga pedig, immár sorfal nélkül, egyenesen a jobb felső sarokba lőtt (2-0). Pompás összjáték volt. Az első félidő többi részében már könnyedén játszottak a magyar fiúk, és amint az összeállításból is következett, elsősorban a saját térfelükön adogattak. A 40. percben azonban Csutorás apró figyelmetlensége következtében a lengyelek a magyar tizenhatos közelében szerezték meg a labdát, és Szydlo erős lövését a kapus szerepében gyakorlatlan Varsányi nem tudta védeni  (2-1).

     A második félidőben Varsányi és Korompay helyet cserélt. Korompay sem védett jobban, viszont a középpályások és a védők kevésbé engedték szóhoz jutni az ellenfél csatárait. A 76. percben aztán egy megszerzett labdával Varsányi előre rohant, Pintérnek adta, majd miután visszakapta, nagy lendülettel betört a tizenhatosra. Ketten is sikertelenül próbálták szerelni. Varsányi akkor Suhajdának adta hátra a labdát, Suhajda pedig egyből nagy erővel lőtt a jobb alsó sarokba (3-1). Utána jött a megszokott örömfutball, és a tiszta átadások, a hibátlan labdakezelés, az ügyes cselek megédesítették a lengyel szurkolóknak a csapatuk veresége miatt érzett bánatát. Végül is remek mérkőzést láttak, és egy sokkal jobb ellenféltől kikapni nem szégyen.

A mérkőzést követő sajtóértekezleten megkérdezték Halászt, hogy a fura összeállítás nem jelentette-e az ellenfél lebecsülését.

— Egyáltalán nem — felelte az edző. — A Legia jó csapat, bizonyította ezt nemrég a nyugat-ukránok legyőzésével is. Egyszerűen csak fel kell készülnünk a váratlan helyzetekre. A játékosoknak pedig minden szerepkörben helyt kell állniuk. Ezt korábban is mondtam, ez nálunk rendkívül fontos követelmény.

— És mi történt volna, ha a Legia szerzi meg a vezetést? — akarta tudni a riporter.

— Erre is megvolt a taktikánk, és csak sajnálhatjuk, hogy nem kerültünk ilyen helyzetbe — válaszolt Halász, némi derültséget keltve.

A visszavágót két héttel később játszották, ugyanott. Az Aréna összeállítása ismét meglepte a labdarúgás kedvelőit. Ezúttal teljesen támadó volt a felállás.

Az öt csatár a támadások alatt egyszerre rohanta meg a lengyel kaput, pánikot keltve a védőkben. Ebből adódóan az Aréna valóságos gólzáporral kezdett. A 4. percben Juhász előre vágta a labdát Kerekesnek, az kiugratta Pintért, ő pedig futtában egy tőle megszokott óriási gólt ragasztott a kapu jobb felső sarkába. (1-0).  A 10. percben Varsányi indította Pintért, ő beadta Kerekesnek, Kerekes sarokkal tovább Suhajdának, ő ki a bal szélre Kollárnak, aki át a másik oldalra Pintérnek, Pintér egy lövőcsel után középre Kerekesnek, aki jobbal vette át a labdát, és még a labdaátvétel közben, a bal lábán támaszkodva, a kapunak háttal állva jobbra fordult. Csak akkor hagyta leesni a labdát, és az összezavart védők között ballal a kapu jobb alsó sarkába lőtt (2-0). Bravúros gól volt. Középkezdés után, a 11. percben Juhász szerelt, a bal oldalon szöktette Kollárt, Kollár berobogott a kapu elé, és amikor két lengyel védővel találta szemben magát, hátra adta Zomborinak, aki az összegabalyodott védők és csatárok feje fölött pontosan a jobb felsőbe lőtt (3-0). Bár remek lövés volt, a gólban egy kicsit benne volt a lengyel kapus is. A következő gólra a 27. percig kellett várni. Pintér szerelt, és elrobogott a jobb oldalon, átadta balra Suhajdának, Suhajda fordulásból szerette volna rálőni, de ketten is az útjában voltak, ezért hátra adta Kerekesnek, aki néhány métert vezette, aztán lábfejjel átemelte az egyik védőn, kikerülte a lengyel játékost, lábfejjel visszaemelte, majd jobb sarokkal elegánsan a jobb felső sarokba lőtt (ezzel 4-0). Óriási alakítás volt, a hazai nézők sem tehettek mást, mint hogy megtapsolják.

Ez a gól az Interneten bejárta az egész világot. Mint később kiderült, elsősorban ennek köszönhette Kerekes, hogy abban az évben a világ legjobb labdarúgójának választották.

A második félidő meglepetéssel kezdődött. Zombori Pintért szöktette, és maga is előre rohant. A Pintértől visszakapott labdát rálőtte, és a lengyel kapus zavarában kiütötte, éppen a nagy sebességgel előre robogó Suhajda elé, aki rápörkölt, és azt a kapus már nem tudta védeni (5-0). De ez volt az egyetlen komoly akció a magyarok részéről, mert a továbbiakban már csak a nézőket szórakoztatták. A lengyelek azonban még nem adták fel. A 68. percben Koczmar nagy bátran berontott a magyar tizenhatosra, és ügyesen kicselezte a védőt, élesen a magyar kapu jobb sarkába lőtte a labdát (5-1). Ettől felélénkült a közönség, de a biztatásuk nem volt elég egy újabb gólhoz. Illetve Kerekes majdnem megszerezte a magyarok hatodik gólját is. A tizenhatos előtt cselezett, a védők szabálytalanul szerelték, de a bíró nem ítélt szabadrúgást. A mérkőzés eredménye 5-1 maradt. Az Arénát dicsérték a lengyel lapok, és a magyar sportsajtó is elismerte Halász húzásainak az eredményességét.

        Az Aréna folytatta a jó szereplést. A francia bajnokcsapatot 3-0-ra, majd a visszavágón 4-2-re győzte le, az Antwerpent 4-1-re és 4-0-ra. Ezeket a mérkőzéseket nem részletezzük. Aki többre kíváncsi, az utánanézhet a Interneten.

         A döntőt a Bayern München ellen vívták, méghozzá Bécsben. Ennek köszönhetően tele volt a stadion német szurkolókkal. Magyarok is voltak, de a szurkolótábor még mindig nem volt olyan népes, hogy hallani lehetett volna a hangjukat. A nézőtéren azonban ott volt régi ismerősünk, Szunyoghy tanár úr, valamint a pályagondnok is, és ennek Halász nagyon örült.

A 22. percben Dietz csúnyán felvágta Kerekest, a magyar csatár egy ideig sántikálva a pálya szélén álldogált. Halász, szokásához híven, nem cserélte le, inkább tíz emberrel játszatta a csapatát. Az eset a német kaputól 40 méterre történt, és a szabadrúgást Zombori végezte el. Annyira megcsavarta a labdát, hogy az a sorfal jobb oldalát megkerülve a kapu bal felső sarkában kötött ki (1-0). A müncheniek eltökélten támadtak, de a magyar védelem szilárdan ellenállt. A félidő második felében Kerekes már újra vállalta a játékot. Egyelőre csak óvatosan, többnyire csak helyből passzolgatott. A 36. percben Schwanger tört előre a jobb oldalon, Dékány megpróbálta szerelni, de a németnek sikerült átverekednie magát rajta. Akkor Gundel futott ki, de a csatár mellette is elrúgta a labdát. A labda azonban lassan gurult az üres kapu felé, és a másik oldalról kétségbeesetten keresztező Rottenbillernek sikerült becsúszva szögletre mentenie. A szögletet Gundel biztosan megfogta. Kidobta Juhásznak, Juhász jobb lábbal pörgette ki oldalt Pintérnek, aki nekiindult, majd a német tizenhatos előtt megtorpant, hogy körülnézzen. Kerekes és Zombori is felemelte a kezét, várva a beadást. A labda Kerekes felé szállt, ő tovább fejelte Zomborinak, ő visszafejelte Kerekesnek, Kerekes jobb belsővel odapofozta Gurigának, aki egyből rálőtte, és a labda nagy erővel a német kapu jobb alsó sarkába vágódott (2-0). Az oda-vissza fejelés a tapasztalt nézőket is meglepte, tapsot kaptak érte.

        A második félidőben már az örömfutball dominált, bár a bajorok is bele-beleszóltak. Az 52. percben Burger tört be a magyar kapu előterébe, de Rottenbiller szerelte. Lakatos a tőle megszokott precizitással indította Pintért a jobb szélen, Pintér beadását pedig Kerekes 12 méterről hátrafelé ollózva lőtte a hálóba (3-0). Folytatódhatott a focigála.

A Bajnokok Ligájában aratott győzelem után már úgy beszéltek az Arénáról, mint Európa legjobb, legerősebb, és főleg legszerethetőbb klubcsapatáról.

        A kupát Juhász vette át, és a jelenlevők mosolygása közepette németül is megszólalt: “Ich bin fröchlich. Wir sind fröhlich. Danke schön.” De amikor egy riporter németül kérdezte, arra már csak annyit mondott, hogy “ich spreche kein deutsch.” A derültségre ismét hozzátette: “Danke schön.”

        A diadal után Halász egy kérdésre válaszolva azt nyilatkozta, hogy nem a sikertelenül szereplő válogatott, hanem az Aréna képviseli a magyar futballt, a klubcsapat játékereje, a játékuk színvonala megfelel az európai mércének. Csak azt sajnálja, hogy játékosai nem vehetnek részt a világbajnokságon, ahol pedig ott lenne a helyük.  Saját bázisuk még mindig nem lévén, ezt a serleget is a magyar szövetségben helyezték letétbe.

        Gurgolya szövetségi kapitány a sajtóban éles szavakkal vágott vissza. Bírálta Halászt, amiért a nemzetközi fórumon lejáratta Magyarországot. Hevesen ellenezte, hogy az Aréna legyen a magyar nemzeti válogatott, mondván, egy teljesen más futballt művelnek, amelynek semmi köze a magyar labdarúgás nemzeti hagyományaihoz, és a játékosok már csak fiatal életkoruk miatt sem érdemlik meg ezt a megtiszteltetést.

        Halász még tett egy kísérletet: felajánlotta, hogy az Aréna megmérkőzik a hivatalos magyar válogatottal. Még azt is megígérte, hogy Kerekes és Zombori ezúttal a válogatottban játszhat. De Gurgolya nem ment bele, csak ennyit nyilatkozott: “Na ne szórakozzunk!”

        A játékosok szomorúak voltak, de Halász megpróbálta tartani bennük a lelket.

        — A helyzetünk nem nagyon reménykeltő — mondta. — Megígértem nektek, hogy világbajnokok lesztek, de ilyen külső akadályra nem számítottam. Most mi legyen?

Emiatt oszlassuk fel ezt a remek csapatot?”- kérdezte az edző. Volt, akinek tetszett volna ez az ötlet, a nagy többség viszont úgy döntött, hogy folytassák.

        — Rendben van. A magam részéről megígérem, hogy minden követ megmozgatok annak érdekében, hogy mégis kijussunk a VB-re. Ha másképp nem megy, akkor utólag egy barátságos mérkőzésre hívjuk ki a világbajnokot, bárki legyen is az! — mondta Halász. — Megmutatjuk a világnak, hogy mi vagyunk a világ legjobb csapata.

        És ebben maradtak.

Isteni beavatkozás

Halásznak fájt a feje az erőfeszítéstől, hogy valahogy sikerüljön megoldania a problémát, és a fiait kijuttathassa a világbajnokságra, hiszen a részvételt nagyon is megérdemelték.

És akkor megszólalt a telefon.

Az történt ugyanis, hogy dr. Philip Filibuster, a Luxemburgi Nagyhercegség nagyhercege már régóta nagy rajongója volt a magyar labdarúgásnak. Puskásékról ugyan már ő is csak könyvben olvashatott, de sokat hallott Halász sikeres edzői tevékenységéről, és a legutóbbi kupadöntő alkalmával személyesen is találkoztak. Felírták egymás telefonszámát. Halász nem foglalkozott ezzel, hiszen hogy jön ő ahhoz, hogy egy igazi arisztokratával tartson kapcsolatot!

Filibuster nagyherceg a telefonban érdeklődött a csapat esélyeiről, és nagyon meg volt döbbenve, amikor megtudta, hogy a magyar szakszövetség hibájából nem juthatnak el a világbajnokságra. Éppen arra, amelyiket otthon rendezik.

— Nézze miszter Hálász, nekem annyira tetszik az Arena játéka, hogy megígérem önnek: a magam részéről  mindent megteszek azért, hogy sikert arassanak a világbajnokságon. Vannak összeköttetéseim, és minden szálat megmozgatok az önök érdekében. Égbekiáltó igazságtalanság lenne, ha a világbajnokságról éppen a világ legjobb csapata hiányozna. Ez minden sportszerűségnek és erkölcsi elvnek ellentmond!

Halász természetesen egyetértett, de egy kicsit félt attól, hogy a nagyherceg túlzott lelkesedése és elkötelezettsége visszaüthet. Annyira nem hitt a sikerben, hogy erről a telefonbeszélgetésről nem is tett említést a játékosainak, azok tehát csak búslakodtak tovább.

Ám a sorsuk hamarosan jóra fordult. Filibuster nagyherceg újfent jelentkezett. Nagyon érdekes dolgokról számolt be. Kiderült, hogy a nagyherceg és a nemzetközi labdarúgó szövetség egyik befolyásos tagja valamikor együtt vadásztak Afrikában orrszarvúra, és jó pajtások lettek. (Az állatvédőkert igyekszünk megnyugtatni: a vadászat altatólövedékekkel folyt, az összeroskadó állatot lefényképezték, lemérték, és adtak neki ébresztő injekciót, az élete tehát ugyanúgy folytatódott, mint addig, csak álmodott egyet.) Filibusternek sikerült elintéznie, hogy az Aréna játékosainak ügyét különös figyelemmel kísérjék. Ezután Filibuster a saját kormányát dolgozta meg. A luxemburgi parlament titkos ülésén úgy döntött, hogy a speciális helyzetre való tekintettel minden cécó nélkül megadja az állampolgárságot az Aréna játékosainak. Csak ki kell utazniuk, és alá kell írniuk a megfelelő okmányt. Ez nagyon előnyös fejlemény volt, Halász tanár úrba visszatért a remény.

 

Filibuster Budapestre utazott, hogy az ügy részleteit megbeszélje Halásszal. Természetesen a legnagyobb titokban. Halászt nagyon fellelkesítette ez a lehetőség. Arról meg volt győződve, hogy a játékosok kapva kapnak az alkalmon. De mi lesz a szüleikkel?

A nagyherceg nem sokáig maradhatott Budapesten, az ügyei haza szólították. Halász pedig összehívta a fiait.

            — Egyszer már megkérdeztem tőletek, hogy akartok-e világbajnokok lenni — kezdte.  — Emlékeztek rá?

— Igen, emlékszünk — válaszolt Kerekes, aki mostanában már egyáltalán nem tűnt viccmesternek.

— Arra is emlékeztek, hogy miben állapodtunk meg?

— Persze. Hogy nem a Himaláját másszuk meg, hanem világbajnokok leszünk. De úgy néz ki, hogy most a Himalája-expedíciónak van nagyobb esélye — tette hozzá Kerekes.

            — Nos, most még egyszer felteszem a kérdést. Akartok-e még mindig világbajnokok lenni?

A játékosok nem nagyon értették a dolgot, hiszen tudtak róla, hogy a tanár és a szövetség vitája nem hozott számukra megoldást.

Akkor Halász beszámolt a fejleményekről.

— Az van, hogy Luxemburgi állampolgárok lehettek, bekerülhettek a luxemburgi válogatottba, és ha minden ellenfelüket megveritek, kijuthattok a világbajnokságra — mondta Halász.

Megint a régi hévvel lobbant fel a lelkesedés, de nem nagyon tudták elképzelni az egészet. Hogy játszhatnának ők egy másik állam nemzeti válogatottjában? Ott is lehetnek jó játékosok, akiket nem lenne ildomos kitúrni az ő álmaik megvalósítása miatt. És ki az a Filibuster nagyherceg? Honnan lenne neki olyan befolyása, hogy akár a nemzetközi futballvilággal szemben is megvalósulhasson az elgondolása?

Mindenesetre a szívükben új remény támadt. Fogadkoztak, hogy ha ez a dolog sikerül, akkor mindent megtesznek azért, hogy valóra váljék régi álmuk, a világbajnoki aranyérem. Igaz, hogy nem a magyar válogatott keretében, de ha ez az egyetlen módja, akkor így.

Halász kérésére megígérték, hogy ameddig nem sikerül nyélbe ütni a tervet, addig senkinek egy szót sem szólnak.

Halász felhívta Filibustert, egyeztették az időpontot, majd Luxemburgban létrejött a döntő találkozó az edző és az ottani labdarúgó szövetség között. Halászt rávették, hogy ideiglenes szövetségi kapitányként vegye át a luxemburgi válogatott irányítását, amit kétségekkel bár, de elvállalt.

A luxemburgi csapat nem állt valami jól a világbajnokságra való kijutást illetően. Az első fordulóban ugyan 1-0-ra legyőzték Andorrát, de Ausztriától 4-0-ra, Walestől 2-0-ra kikaptak, és Izland ellen is csak egy 0-0-t sikerült elérniük. Így a csoportjuk utolsó előtti helyét foglalták el. Filibuster közreműködésének köszönhetően Halász immár a luxemburgi válogatott szövetségi kapitánya lett. Igen ám, de a játékosokkal együtt az edző is még Magyarországon tartózkodott.

Megszervezték az Aréna külföldi vendégszereplését, mégpedig éppen a luxemburgi válogatott ellen. A magyarok minden nagyobb megerőltetés nélkül 6-0-ra győztek, a gólokat Zombori, Kerekes, Guriga, Varsányi, Pintér és Juhász szerezte. Bár a házigazdák nem lőttek gólt, a játékukat Halász nagy figyelemmel követte, és egy közös edzés után úgy döntött, hogy a hátvéd Juncker, valamint a középpályás

Bourbaki és Goldstein beleillik az ő csapatába is. További játékosok szerepléséről is

szó lehet, de nekik is át kell venniük az Arénában megszokott kemény munkát és mentális tréninget.

Ez után sor került a jogi aktusra. Minden Aréna-játékosnak soron kívül megadták a luxemburgi állampolgárságot. (Nem volt az alkalomhoz illő öltönyük, de a vendéglátók nemes gesztusként elvitték őket egy áruházba, és ajándékként megvették a hiányzó ruhadarabokat.) Úgy engedték haza őket, hogy már luxemburgi védelem alatt álltak.

Ekkor Halász végigjárta a családokat.  Általában örömmel fogadták a fejleményeket, hiszen tudták, hogy a gyerekük mennyire komolyan veszi a világbajnokságra való felkészülést, erről beszélt már évek óta, de egy kicsit féltették is őket. Az edzőnek meg kellett ígérnie, hogy a családtagok is meglátogathatják őket, és meggyőződhetnek arról, hogy minden jól megy, senki sem szenved semmiféle hátrányt.

— Nem szívesen engedem a fiamat egy idegen országba — mondta Guriga édesapja —, de feltétlenül megbízom a tanár úrban. Remélem, hogy jó kezekben lesz. Önről eddig is csak jót mesélt a gyerek. Ugye, nem lesz ebből semmi baja?

            — Ezt garantálom — válaszolta Halász. — Mindent megteszek azért, hogy biztonságban legyenek, úgy testileg, mint lelkileg, és hogy együtt elérhessük azt a célt, amit közösen tűztünk ki magunk elé.

Ez így ment családról családra. (Halász nem akart csoportos megbeszélést, mert úgy vélte, hogy a szülők őszintébben ki tudják fejezni gondolataikat és hangot tudnak adni az aggodalmaiknak, ha egyenként beszél velük. És ez a külföldi állampolgárság neki magának is nagy kihívás volt. Nem tudta, hogy mindez jól sül-e el, de nagyon bízott benne.

            A szülők tehát megadták a kért jóváhagyást. Csak Csiszár és Molnár szülei berzenkedtek.

— Ezzel a gyerek elárulná a hazáját — mondta Csiszár apuka, aki nemzeti érzelmű volt, és hitt a magyarok sumér eredetében.

— Dehogy árulja el. Épp hogy ezzel szerez nagy dicsőséget a hazájának. Mint annak idején Puskás Öcsi. Spanyol színekben is a világ egyik legjobbja volt  — érvelt Halász.

— Akkor a kommunisták voltak hatalmon. Nem volt más választása. De most a hazájában kellene helyt állnia” - érvelt a papa.

— Egyetértek.  De a luxemburgi válogatottban is a hazájának szerezhet dicsőséget. Arra kérem, hogy járuljon hozzá a vendégszerepléshez. Mit tehetünk, ha a magyar válogatottnak semmi esélye sincs a világbajnoki cím elnyerésére? — érvelt Halász.

— Nem járulok hozzá — érvelt az apuka.

Molnár szülei nem voltak ellene a kalandnak, csak féltették a gyereküket az idegen országtól.

— Túl fiatal még ahhoz a gyerek, hogy egy idegen országban meg tudjon állni a saját lábán — mondta az apa.

— De hát nem lesz egyedül — próbálta megnyugtatni a tanár.  — Egyrészt ott lesz az egész csapat, az egész baráti társaság, másrészt garanciának ott leszek én. Kezességet vállalok azért, hogy Béla nem kerül rossz társaságba. A luxemburgiakkal való közös edzés neki is javára válik.

— De olyan fiatal még a szentem — szólt bele az anya.

— Ne tessék félteni a fiókájukat! Béla már nem gyerek. Sikeresen leérettségizett, most egy kicsit világot is lát, mégpedig a lehető legjobb társaságban. Itt az ideje, hogy bizonyítsa az érettségét. Önmagának is meg fogja tudni mutatni a képességeit. Én csak azt mondhatom, hogy ilyen remek jobbhátvéd az egész világon kevés van. És majd önök is meggyőződnek róla, hogy egy világbajnoki jó szereplés, pláne a világbajnoki cím mennyire jót tesz majd a fiuk későbbi karrierjének.

— Biztosan igaza van, de mi mégis féltjük — mondta az apa.

— Ezt teljes mértékben megértem — mondta Halász. — Nekem ugyan saját gyerekem nincs, de úgy bánok velük, mintha ők mind az én gyerekeim is lennének. Nálam jó kezekben lesznek, higgyék el.

Majd látva kétségeiket, annyit mondott végül, hogy gondolkozzanak még rajta. És ha úgy alakul, hogy a fiút nem tudják nélkülözni a világbajnokság mérkőzésein, akkor engedjék meg neki is a részvételt. Ebbe mindkét szülő belement.

A luxemburgi állampolgárság ügye minden elővigyázatosság ellenére hamar kiszivárgott, és a nemzeti sajtóban éles támadások érték Halászt. Hogy milyen hazafiak azok, akik egy sikeresnek gondolt szereplés reményében, saját egyéni érdekeiket az ország érdekei elé helyezve képesek megtagadni a hazájukat, mennyi pénzt kapnak ezért a döntésért és kitől, és hogy egyáltalán, van-e esélyük, hogy egy idegen ország színeiben kijussanak a világbajnokságra. Amit - ez is fontos tényező volt - éppen a hazájuk rendez.  (Nem akarunk ebbe bővebben belemenni, de azt el kell ismernünk, hogy a harcos újságírás a sportvilágban érte el csúcspontját, már évtizedek óta a sajtónak ez a része az, amelyet a legkevésbé fékez a különben is elavult „politikai korrektség” eszméje.)

— Gondolja, hogy ezzel a pálfordulással, de fogalmazhatnék keményebben is, sikerül elérni a személyes célját? — szegezte Halásznak a kérdést a Nemzeti Televízió 12-es közszolgálati csatornájának riportere. — Hiszen Luxemburgnak semmi esélye sincs, hogy kijusson a VB-re.

— Nekem nincs semmilyen más személyes célom, mint hogy jó magyarként segítsem az Aréna játékosait abban, hogy ha kerülő úton is, de sikerüljön elérniük régi tervüket, a világbajnokságon való sikeres szereplést. Ami pedig a luxemburgi válogatott kijutási esélyeit illeti, nem reménytelen a helyzet. Bízom benne, hogy a fiaim mindent megtesznek a siker érdekében. Ismerem őket, és eddig minden sikerült, amit célul tűztek ki.

—  Mi van, ha Nemzeti Labdarúgó Szövetség igényt tart az Aréna játékosaira, és nem hagyja, hogy más ország színeiben vegyenek részt a világbajnokságon?

— Nézze, mi a magyar szövetségnek nem kellettünk, a luxemburgi szövetségnek pedig kellünk. Gurgolya úr több ízben kifejezte, hogy a nemzeti válogatott csak különféle csapatok játékosainak elegye lehet, amelyben az Arénából legfeljebb Kerekes és Zombori játszhat szerepet. Látjuk, mire vitték. Ez a két játékos volt messze a legjobb, de segítőtársak nélkül ők sem tudtak sokat elérni. Luxemburgnak az Aréna-játékosokkal sokkal több esélye van a sikeres szereplésre, mint a magyar válogatottnak az Aréna-játékosok nélkül.

— És ha éppen erre a két játékosra Gurgolya a világbajnokságon is igényt tart? Elvégre ők magyar állampolgárok.

— Hadd pontosítsak: magyar és luxemburgi állampolgárok. És ők maguk döntik el, hogy részt kívánnak-e venni a mérkőzéseken. Nincs, és nem is lehet olyan törvény, amelynek értelmében bárkit kötelezni lehetne a válogatottban való részvételre. A válogatottság nagy megtiszteltetés, semmiképpen nem lehjet kényszer. De én ebbe nem szólok bele, ezt majd eldöntik ők.

Kerekest és Zomborit is megkérdezték. Kerekes azt mondta, hogy mindenképpen világbajnok szeretne lenni, és erre több esélyt át Luxemburgban, mint itthon. Zombori egyetértett, de hozzátette:  — Én akarok lenni a gólkirály. Ehhez a döntőig el kell jutni. A magyar válogatott szerintem a csoportmérkőzéseken sem fog túljutni.

— De ha mégis, akkor esetleg visszajönne a nemzeti válogatottba? — tette fel a kérdést a riporter.

— Tudok a tanárunk és a labdarúgó szövetség közötti nézeteltérésről, és teljes mértékben Halász tanár úrnak adok igazat — mondta Zombori. — Úgy néz ki, hogy a magyar válogatott széteső, motiválatlan csapat, amelyet személyes érdekellentétek szabdalnak — tette hozzá a játékos, és titokban büszke volt rá, hogy már ilyen választékosan tud fogalmazni. Ezt is Halász tanár úrtól tanulta.

— De hát ti vagytok azok, akik kilógtok a csapatból! Mindenki elfogadja a közös munkát, csak ti nem — mondta a riporter.

— Ha kilógunk, akkor is a jó irányban lógunk ki — nevette el magát a játékos. — Mi képviseljük az igazi futballt, a válogatott pedig az üzletet.

— Ez olyan vádaskodás, ami miatt könnyen bíróság elé kerülhetsz.

     — Értem. Ezért rögtön vissza is vonom. Mindez nem szakvélemény, hanem szubjektív megérzés. És én szeretném a legjobban, ha tévednék.

Szex a kapualjban?

Az újságírók egyre többet zaklatták a csapatot. A legdrámaibb eset az volt, amikor meglesték Juhász Tibort, amikor késő este hazafelé tartott az edzésről. Az egyik kapualjból egy hölgy lépett elő, és megszólította.

— Fiatalember, segítene nekem? Leesett a fülbevalóm, és a sötétben nem találom.

Juhász természetesen készségesen lehajolt, és keresni kezdte. Ekkor a hölgy Juhász elé állt, felhúzta a ruháját, és kifehérlett az ülepe. A kapualjból abban a pillanatban előugrott egy fotós, és már villantotta is a vakut.

A fiatal sportoló nem tudta, mit tegyen. Nem kezdeményezhetett verekedést, hiszen az szigorúan tilos volt, magyarázkodni sem volt értelme, hiszen a tettesek nagyon is jól tudták, hogy mire készülnek, félreértésről szó sem lehetett. Néhány másodpercig zavartan állt, miközben a hölgy szégyent mímelve eltakarta az arcát. Így készült a második fénykép. Juhász elszaladt. Ez került a harmadik fotóra.

A játékos otthonról azonnal felhívta Halász tanár urat, és részletesen beszámolt neki a történtekről. Halász meg volt döbbenve. Egyelőre azt sem tudták, hogy kik követték  el a provokációt, meg kellett várni, hogy az újságban megjelenjék. Mert Halász biztos volt benne, hogy erre megy ki a játék.

Nem kellett sokáig várnia. Két nap múlva az egyik bulvárlapban jelentek meg a fotók, azzal, hogy A SZEXŐRÜLT ARÉNÁSOK VÉDTELEN NŐKET TÁMADNAK MEG, és a cikket a három fotó illusztrálta, a következő képaláírásokkal: “Akció közben a perverz focista”, “Sikerült megzavarnunk”, “Elfut a tett színhelyéről”.

Halász felhívta az egyik ügyvéd barátját, hogy megvitassa vele egy esetleges személyiségi jogi per esélyét. Az ügyvéd azonban lebeszélte erről. Hónapokig tartó pereskedés lenne belőle, az alatt nehezebbé válnának az edzések, és az egésznek több hátránya lenne, mint amennyi haszna. A nő nyilván pénzt kapott a fotóstól, a fotós az újságtól, az újság pedig … azt jobb nem feszegetni.

A történtek elgondolkodtatták Halászt. Úgy vélte, hogy sok jóra már ebben az országban nem számíthat.

És a helyzet hamarosan még súlyosabbá vált. Halász lakását (amely egyúttal az Aréna irodája is volt) nemsokára adóügyi nyomozók szállták meg, és elvitték az egész nyilvántartásukat. Két nap múlva az egyik internetes portálon “leleplezték”, hogy az Aréna egy külföldi liberális üzletembertől kapott pénzt, amivel nem számolt el. Még arra is célozgattak, hogy Halász szexuálisan zaklatta a fiúkat.

Késlekedésre nem volt idő. Halász egy középiskolai osztálytársához fordult, akinek szállítmányozási vállalata volt. Az ő egyik kamionjának a belterében, igen kalandos körülmények között csempészte ki a játékosait Magyarországról. Ennek a hazai sajtóban nagy visszhangja lett  (“Luxemburgba csempészte fiatal áldozatait a pedofil edző” - írta címében az egyik napilap). Még a külföldi újságok és televíziók is foglalkoztak az üggyel.

Halász nem törődött a kommentárokkal, egyesek halálos fenyegetéseivel, hanem hozzálátott a komoly munkához. A luxemburgi játékosokból és az arénásokból egységes és jól játszó csapatot kellett összekovácsolnia.

Bár a magyar szakszövetség feljelentését az oroszok, a fehéroroszok és az üzbégek is támogatták, a FIFA szavazásán nagy vita után elbukott. (Filibuster ezúttal is hatalmas méretű lobbi-tevékenységet fejtett ki. Most már személyes ügyének tartotta, hogy a magyar játékosok útjából minden akadály elháruljon.)

A luxemburgi válogatottban szereplő magyar vendégjátékosok megkapták a zöld jelzést.

Az edzéseken Halásznak sikerült összekovácsolnia a csapatot, egy szintre hozni a hazai játékosokat a vendégekkel, és ez különösen az előbbieknek jelentett hatalmas túlmunkát. És nemcsak a pályán. Nekik is meg kellett ismerkedniük az edző (és már luxemburgi szövetségi kapitány) helyzet-katalógusával és meg kellett szokniuk az összes rendelkezésre álló videóanyag elemzését. Ez új volt nekik, és nehéz is, de kifejezték csodálatukat, hogy egy elméletileg ilyen alaposan felkészült társasággal együtt dolgozhatnak.

Újjászületés

A tavaszi világbajnoki selejtezőkön rá sem lehetett ismerni a luxemburgi válogatottra. Andorrát másodszor is legyőzték, méghozzá 8-0-ra (a gólokból hármat Guriga lőtt, Juhász kettőt, Kerekes, Pintér és Kollár pedig egyet-egyet). A mérkőzés után Filibuster melegen gratulált a játékosoknak. Ezen e mérkőzésen a luxemburgi  Juncker és Bourbaki is játéklehetőséget kapott, igaz, hogy csak a második félidőben. De így is országos hírnévre tettek szert. Egész Luxemburg meg volt elégedve az új helyzettel.

Ezt követően az osztrák válogatottat 5-0-ra győzték le. Ezúttal Guriga és Zombori duplázott, az ötödik gólt pedig Bourbaki lőtte, Kerekes felvágása után, tizenegyesből.

Következett Wales. Ez volt a legnehezebb erőpróba, hiszen ők meglehetősen kemény játékfelfogást képviseltek, fizikailag sokkal erősebbek voltak.

A mérkőzés előtt Halász még egyszer mindenkit figyelmeztetett a biztonságos játékra. A walesiek a mérkőzés 20. percében vezetésre tettek szert. Duncan erőszakosan szerezte meg a labdát, és bár Csikai finoman megpróbálta elpöckölni előle, nem sikerült gyorsan visszahúznia a lábát, a walesi játékos elesett, és szidalmazni kezdte Csikait. Csikai persze udvariasan meghajolt, de ez nem változtatott a helyzeten. A bíró szabadrúgást ítélt, amit a sértett még az előtt végrehajtott, hogy a sorfal felállhatott volna. Gundel hozzáért a labdához, de csak a jobb kapufára tudta kitolni, onnan pedig a gólvonal mögé pattant. 1-0 Wales javára. Halász nyugodtságra intette a játékosait. Bár a walesiek a gól után nagyon behúzódtak, a 40. percben Kerekes cselsorozata több védőt is kimozdított. És akkor Kerekes a kapu felé fordulva a lábfejével hátra emelte a labdát, Juhász pedig egy pici résen keresztül a hálóba bombázott. Luxemburg kiegyenlített, megint nyílt lett a mérkőzés (1-1). Az első félidő utolsó percében a félpálya tájékán folyt a küzdelem, a luxemburgiak lábról lábra passzolgattak. A 46. percben Juhász, 35-40 méterre a kaputól, hirtelen lövésre szánta el magát. A labda nyílegyenesen haladt a kapu jobb felső sarka felé, és be is ment, de mivel az elrúgás pillanatában a bíró már lefújta a félidőt, nem ítélte meg az egyébként teljesen szabályos gólt. Maradt az 1-1.

A szünetben Halász elemezte az eddigieket, levonta a tanulságokat. Sikerült megnyugtatnia a játékosait. Ennek köszönhetően a második félidőben egy felszabadultabb csapat jött ki a pályára.

Az 51. percben Bourbaki szerezte meg a labdát, a bal oldalon előre futó Varsányinak passzolt, Varsányi nagy ívben át a másik oldalra, Pintérnek, aki középre Gurigának, Guriga pedig jobbal a kapu jobb alsó sarkába bombázott (2-1). Néhány perccel később Rottenbiller szerelte a walesi balszélsőt, Bourbakinak továbbított, a luxemburgi középpályás Pintért hozta játékba, Pintér pedig néhány lépés után visszafordulva Kerekest célozta meg. Kerekes két gyors testcsel után bejutott a tizenhatoson belülre, és már csak a mezének rángatásával tudták megállítani. A büntetőt Bourbaki értékesítette, az 57. percben (3-1). Ezután, Halász integetésére, a luxemburgi válogatott védekezésbe ment át, tíz emberrel akadályozták meg, hogy a walesiek veszélyes támadást építsenek fel. És, ahogy ez már lenni szokott, amikor ők is mindent beleadtak a támadásba, kissé megritkult a védelmük. A 82. percben Pintér szélvészként száguldott előre a jobb szélen, Guriga középen kérte a labdát, de amikor Gurigára két védő is kimozdult, akkor a szélső nem adta be, hanem rászúrta. A labda betalált a jobb oldalra, és bár nem az előírás szerint a felső vagy alsó sarokba, azért még gól volt. 4-1 Luxemburg javára.

A három győzelemmel Luxemburg feljött a csoport harmadik helyére. Ha Izland ellen is győz, akkor esetleg kijuthat a világbajnokságra. De lehet, hogy minden a gólkülönbségen fog múlni.

Előtte Halász beszélt az izlandi egyes csatorna riporterével, és előre mentegetőzött.

— Sajnáljuk, de a világbajnokságra való kijutás érdekében ezúttal nagyon sok gólt leszünk kénytelenek lőni — mondta. És így is történt.

Már a 2. percben megkezdődött a gólözön. Pintér Kerekesnek továbbított, Kerekes Zomborinak, majd a tőle visszakapott labdát az előtte álló izlandi védő mellett, jobb külsővel juttatta a hálóba, a kaputól 20 méterre (1-0). A 7. percben Guriga kapott labdát Pintértől, körülbelül ugyanabból a távolságból, és a jobb felső sarokba csavarta (2-0). A 18. percben Varsányi iramodott el a bal oldalon, a beadását Kerekes átlépte, Pintér pedig nagy erővel a bal alsó sarokba lőtt (3-0). A 31. percben Zomborit buktatták a kaputól 30 méterre. A szabadrúgást is ő végezte el, a labda a sorfal feje fölött zúgott be a kapu jobb sarkába (4-0). Két perc múlva Varsányi beadását az előre húzódó Juhász fejelte a hálóba (5-0). És még mindig nem volt vége a félidőnek. A 39. percben Kerekest próbálták buktatni a tizenhatosnál, de ő csak bukfencezett egyet, és miközben a bíró még javában mérlegelte az előnyszabály alkalmazhatóságát, estében is a jobb alsó sarokba lőtt (6-0).

A szünetben Halásznak megint az volt a kérése, hogy ne szórakozzák el a dolgot. Hiába lőttek eddig már annyi gólt, hogy három másik csapatnak elég lett volna, a gólkülönbség miatt még mindig nem szabad abbahagyni. Majd szól, amikor már áttérhetnek a szokásos örömfutballra. A játékosok bólogattak. De azt mindenki érezte, hogy a világbajnokságra való kijutás félig már a kezükben van.

A második félidőben Halász pályára küldte Junckert és Bourbakit (Csikai és Juhász helyett). A gólzápor így is folytatódott. A 48. percben Zombori tört előre, s amikor szerelni próbálták, akkor kitolta ballal Varsányinak, Varsányi pedig az alapvonalon futva hozta be az ötösig, egy testcsel után jobbal a jobb alsó sarokba juttatta a labdát (7-0). Az 55. percben, egy vérszegény izlandi támadás után Bourbaki Varsányihoz passzolt, ő előre vágta Suhajdának, aki Kerekesnek adta tovább, Kerekes azonnal vissza Suhajdának, és az erős lövés az izlandi kapuban kötött ki (8-0). Az izlandiak nem adták fel, és habár biztosak lehettek benne, hogy a VB-re nem juthatnak ki, újra és újra megpróbáltak gólt szerezni. És a mérkőzés 74. percében sikerült is megszerezniük a becsületgólt. Jonsdottir megközelítette a luxemburgi tizenhatost, és a történetesen ott tartózkodó két védő (Rottenbiller és Dékány) nem tudta megakadályozni, hogy ellője a labdát. A labda pedig a balról éppen beavatkozni készülő Juncker lábán megpattanva a hálóban kötött ki (8-1). De ezzel sem lett vége, mert három perccel később Zombori egy szabadrúgásból 30 méterről ballal újabb gólt szerzett (9-1).

A magyarokkal megerősített luxemburgi válogatott sikeresen helyt állt a csoportmérkőzéseken, és kijutott a világbajnokságra. Ezt Luxemburg-szerte boldogan ünnepelték, és éltették a magyarokat, miközben a saját nevelésű játékosaikra is büszkék voltak.

Halász a nemzetközi sajtóban is nyilatkozott.

— Amit ígértünk, teljesítettük — mondta. — Kijutottunk a világbajnokságra. Ezt azonban nem tehettük volna meg a luxemburgi hatóságok segítő hozzáállása nélkül. És a FIFÁ-nak is köszönettel tartozunk azért, hogy ebben a rendhagyó esetben nekünk adott igazat, és lehetővé tette, hogy ha más nemzet színeiben is, de részt vehessünk a világbajnokságon.

— Milyennek találta a luxemburgi játékosok hozzájárulását a sikerhez? — kérdezte a luxemburgi riporter.

— Abszolút fontosnak. Kicsit furának tartották a mi edzésmódszereinket, de gyorsan alkalmazkodtak, és sokat fejlődtek. Nem véletlen, hogy gólokat is szereztek. Sokkal többet, mint a selejtezők első fordulójában.

— Mennyi esélyt ad a luxemburgi válogatottnak a magyarországi világbajnokságon? — kérdezte a BBC sportrovatának vezető riportere.

— Luxemburg a labdarúgó történetének legjobb eredményét fogja produkálni. Igazából ezt már el is érték, hiszen korábban egyetlen világbajnokságra sem sikerült kijutniuk, tehát a csoport második helye az eddigi legjobb eredményük. És reménykedni lehet abban, hogy a magyarországi VB-n is jól szerepelnek majd.

Mindenki az Aréna-játékosokban és személyesen Laszlo Halasz szövetségi kapitányban bízott. A luxemburgiak nem igazán élnek-halnak a fociért, de most az egész ország lázban élt.

Halászt a magyar válogatott világbajnoki esélyeiről is kérdezték.

— Magyarok vagyunk, szurkolunk nekik. Ennél többet nem mondhatok —  nyilatkozott a luxemburgi szövetségi kapitány.

Filibuster nagyherceg is nagyon örült a világbajnokságra való kijutásnak. Személyes sikerének is érezhette ezt, hiszen az ő jótékony közbenjárása nélkül nemcsak a magyar labdarúgók maradnak le a megérdemelt világbajnoki szereplésről, de Luxemburg sem lép előre a labdarúgó-történelemben.

— Nagyon büszke vagyok rátok — mondta Halásznak. Már tegeződtek, és a magyar edzőnek több luxemburgi politikussal, tudóssal, sportvezetővel és egyéb hírességgel volt módja megismerkedni. Kézről kézre adták, és még több partin is ő lehetett volna a sztárvendég, ha nem érezte volna személyes kötelességének, hogy a fiai mellett legyen, minden kérdésben a segítségükre legyen, minden felmerülő problémájukat a lehető leggyorsabban és legjobban megoldja. De hát megígérte a szülőknek, hogy gondját viseli a kamaszoknak, és a nekik tett ígéretét teljes mértékben be akarta tartani.

A luxemburgi média kiemelten foglalkozott a válogatottal, gyakran megkérdezték Halászt a felvetődő kérdésekről, és ő türelmesen megválaszolt és megmagyarázott mindent, igyekezett megszolgálni a bizalmat, anélkül, hogy túlzott várakozásokba ringatta volna a luxemburgiakat.

Halász luxemburgi népszerűsége már a világbajnokságra való kijutással olyan magasra emelkedett, hogy a nevével focilabdát, sportmezt, sőt, tortát is forgalomba hoztak. Magyar viszonyok között csak Rubik Ernőnek, a bűvös kocka feltalálójának volt egy időben nagyobb népszerűsége. Nos, a magyar edző, “labdarúgó mágus” egy ilyenfajta bűvös fétisként működött. Olyan varázslónak tartották, aki egy személyben meg tudja javítani a luxemburgi futball eddig oly szegényes renoméját.

Halász azonban nagyon szerény ember volt. Mindig hangsúlyozta, hogy mindent a játékosainak köszönhet. Ha ők nem lennének olyan rendkívüliek, ha nem hisznek az ő ígéreteinek és ha nem bíznak a saját küldetésükben, akkor egyedül semmire sem jutott volna.

Luxemburgi tartózkodása alatt kezdett kiszivárogni a mérkőzésen előforduló szituációk Halász-féle katalógusa. Néhány előadást is tartott ebben a tárgyban. Meg kell jegyeznünk, hogy ezekre az előadásokra Németországból, Angliából, Hollandiából, sőt, még Braziliából is eljöttek, neves és tapasztalt edzők.

Halász László nemzetközi népszerűsége már a világbajnokság előtt is az egekbe szökött. A FIFA már 2040-ben és 2041-ben is az év edzőjévé választotta.

            És még előtte voltunk a világbajnokságnak.

A focistának is van lelke

Itt az idő, hogy a futball helyett valami más, még fontosabb témát is szóba hozzunk. Az Aréna focistáinak minden sikerült a futballpályán, de hát kamaszok voltak, tele lelki problémával, ami már a kamaszkor sajátossága. A lányok felfigyeltek rájuk, és ebből egy csomó gubanc keletkezett.

Először Juhásznál jelentkeztek a szerelmi betegség jelei. Halász tanár úr beszélt vele, és a kislányt, Piroskát is odahívta. Megpróbálta megmagyarázni, hogy a sportot két dolog veszélyezteti: a fizikai leterhelés (ettől Juhász esetében nem kellett nagyon tartani), másrészt a lelki válságok.

— A kettőtök kapcsolata lehet egy szoros barátság, de Tibi számára nem lehetsz élet és halál kérdése. Addig semmi baj, ameddig szereted, és ő is viszontszeret. De ha bármi konfliktus támad közöttetek, Tibinek a foci kell, hogy a legfontosabb legyen. Ő semmiképp sem bánkódhat. Ha téged elveszít, majd lesz másik. Ebben az élvonalbeli sportban minden érzelmi kapcsolat csak a sikeres teljesítmény után jöhet — mondta Halász a lánynak.

— De hát én is szeretem, és ő is szeret — mondta Juhász. A lány buzgón helyeselt: — Én mindig szeretni fogom.

— Nagyszerű. Most minden rendben van — mondta Halász. — De ti még kamaszok vagytok. És minden kamasz-szerelem véget ér egyszer. Méghozzá nem kölcsönös megegyezés alapján, hanem úgy, hogy az egyik fél tovább szereti a másikat. És ilyenkor a vesztes hajlamos a kapcsolat megszakadását óriási tragédiának tekinteni, ami megbénítja a cselekvését.

Hallgattak. Halász hozzáfűzte. — Némelyik szerelmi csalódás nagyon csúnyán végződik. De bármilyen csalódás is jön majd egyszer, nem szakadhat meg a szíved — mondta Juhásznak. — Legalábbis addig nem, ameddig meg nem nyerjük a világbajnokságot.

A fiatalok elnevették magukat. Látszott, hogy mennyire kölykök még.

— Lehetséges, hogy a szerelmetek örök időkre kitart. Én is ezt kívánom. De a várakozással a kapcsolat csak szilárdabbá válik, higgyétek el nekem. Az idő a szerelmet megerősíti, a csalódásból pedig kigyógyít — mondta Halász, majd magához ölelte őket.

A két fiatal, úgy tűnt, megértette a lényeget. Ettől kezdve a kapcsolatuk kiegyensúlyozottabbnak tűnt. De Piroskát még sokáig foglalkoztatta az az eshetőség, hogy ők ketten esetleg később szakíthatnak. Ez teljesen lehetetlen. Ideális pár voltak, még a magasságuk különbsége is pont olyan volt, mint amiről a könyvekben olvasott. Piroska bízott Tibiben, felnézett rá, és Tibin is lehetett látni, hogy oda van érte. Halász tanár úr aggodalmai túlzottak, biztosan ő még sohasem volt szerelmes. Juhász is ezen a véleményen volt. De ő, aki már évek óta nevelődött Halász keze alatt, jobban bízott a szavaiban, és elhatározta, hogy azon lesz, hogy a lányhoz fűződő kapcsolata harmonikusan fejlődjön. Ha a szerelem és a foci között kell választania, a foci mindenképpen megelőzi a másikat. De nagyon szerette volna, ha a két dolog között nem kell választania, mert egyikről sem mondott volna le szívesen.

Szerelmi ügyei voltak Zomborinak, Varsányinak és Lakatosnak is. Halász velük is gondosan elbeszélgetett. Zombori kicsit hebehurgya módon viselkedett, néhány edzésre el sem jött, helyette is a kislánnyal töltötte az időt. Halász ezúttal csak a fiúval beszélt, önfegyelemre intette.  

— Ugye nem akarod, hogy emiatt a szerelem miatt lemaradj a világbajnoki dicsőségről? —  kérdezte. — Most, hogy végre már az oda vezető út is kitisztult.

— Nem. De hogy lehet összeegyeztetni a kettőt? Líviát nagyon szeretem, egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.

— Nem is kell. Inkább mondd azt magadban, hogy az aranyéremnek és a dicsőségnek nyilván ő is örül majd. Ettől lesz igazán tekintélyed a gyerekeid és az unokák előtt. A nagypapa, aki világbajnok lett! Ha gólt lősz, mindig mondd azt magadban, hogy ezt is Líviáért lőttem be, Líviáért tettem. Líviáért lettem gólkirály. Mert ugye az akarsz lenni?

            — Gondolja, tanár úr, hogy gólkirály is lehetek a világbajnokságon?

            — Gondolom. Persze nem azon az áron, hogy nem adsz jó labdákat Kerekesnek vagy Gurigának. Mindegyikőtök lábában benne van a gólkirályság ígérete, de a csapat, az aranyérem a legfontosabb.

Varsányi és Lakatos szerelmei egyszerűbb ügyek voltak, hiszen őket nem annyira a szívükön találta el Ámor nyila, hanem egy kicsit lejjebb. Halász megelégedett azzal, hogy mérsékletre és önmegtartóztatásra intette őket, legalább a mérkőzések előtti éjszakán. Ezt is elég nehéz volt betartaniuk, mert a szerelmeik eléggé vérmesek voltak. Varsányi kénytelen volt szakítani is a kedvesével, amikor az a mérkőzés előtt éjszakán is fenn akarta volna tartani. A lány vérig sértődött, és elszaladt, a fiú pedig nem tartotta vissza. Egy ideig (pontosan négy napig) nem is volt másik kedvese. Bizony, az élsportolónak nagy lemondásokat kell vállalnia.

Mindannyian úgy tekintettek rá, mintha az apjuk lenne. Ez jól esett Halásznak, de neki magának is nagyon oda kellett figyelnie, nehogy túlságosan mély érzelmi kötődés alakuljon ki iránta a gyerekekben. A pedofília említése durva és alaptalan vádaskodás volt, de minden felnőttnek figyelnie kell a gyerekek érzelmi életére, mert ők még könnyen félreérthetnek valamit. És azért is a felnőtt a felelős. A sportban különösen szoros kapcsolat alakul ki az edző és a sportoló között, teljes bizalom nélkül nem lehet elérni eredményeket, de épp ezért különösen vigyázni kell. Az úszók, tornászok, birkózók között sok áldozat volt, és ezeket a sajtó is megszellőztette. Ezért Halász a szülőkkel is nagyon szoros kapcsolatot tartott.

Dékánynak egy ideig a tanulmányi eredményével voltak gondok. Halász megpróbált a lelkére beszélni.

— A formális tudás ugyan nem ér annyit, mint a gyakorlati, de vannak határok. Te nagyon okos focista vagy, nálad kevesen tudnak jobban és intelligensebben szerelni, és az előreadásaid is nagyon pontosak. De ha a tanulásban lemaradsz, rajtad köszörüli majd a nyelvét a sajtó. Nem lehetsz az újságírók könnyű prédája.

(Ez egy tematikus fejezet, nagyobb időszakot ölel át. Mi már tudjuk, hogy minden játékosnak jól sikerült az érettségi vizsgája. De a jó eredmény mögött ezeknek a problémáknak a helyes kezelése állt.)

Juhásznak is keríteni kellett egy korrepetitort, és Halász maga fizette a tandíjat. Hamarosan jelentkezett is az eredmény, hiszen a vizsgákon ő is kiválóan szerepelt.

Suhajda egy verekedésbe keveredett. Vele hosszan el kellett beszélgetni.

— Örülök, hogy ilyen erős vagy —  mondta Halász. — De a testi erő csak addig jó, ameddig védekezésre használják. Még egy verbális sértést sem szabad testileg megtorolni.

— Miért? Verbálisan szabad? — kérdezte Suhajda, de maga is elnevette a dolgot.

— Te is tudod, hogy nem. A verbális sértés testi sértéshez vezethet — mondta Halász, majd elmesélt néhány esetet, amikor a magyar válogatott épp azért nem jutott tovább a világbajnokságon, mert az ellenfél által felcukkolt magyar játékost

kiállították.

— Leköpték, szidták az anyját vagy a feleségét. És akkor mi van? Nem erről szól a meccs. Ha fel tudnak idegesíteni, akkor már ők nyertek. Az ellenfelet tisztelni kell, akkor is, ha éppen csúnyán viselkedik. A bíró feladata az ítélkezés, a játékosok feladata, hogy minél jobban játsszanak.

— De most nem is a pályán volt a vita — mondta Suhajda.

— A pályán kívüli veszekedéseket is kerülni kell. Úgy fogd fel, hogy az edzés nem ér véget a pályán. Ott az ügyességedet, a fizikai képességeidet fejlesztjük. A lelki állóképességet a mindennapi életben is edzeni kell. Az erős akarat nemcsak azt jelenti, hogy a céljaidat eléred, hanem azt is, hogy meg tudod magadat fékezni. Minden helyzetben.

Az is előfordult, hogy a kemény munka miatt némelyik játékosnál a kiégés jelei jelentkeztek. Halász nagy gondot fordított arra, hogy sohase unják meg a gyakorlatokat. Természetesen egyes mozdulatokat naponta több százszor is meg kellett ismételniük, de időnként kikapcsolódásképpen kirándultak, zenét hallgattak vagy éppen meditáltak. Ilyenkor magukba kellett szállniuk, és átgondolni (vagy inkább átérezni) a testük és lelkük összetett kapcsolatait, a bennük működő komplex rendszert.

— Anélkül nem lehettek jobb futballisták, hogy egyúttal ne válnátok jobb emberekké. A testnek és a léleknek harmóniában kell lennie. Csak az érhet el a sportban nagyon jó teljesítményt, akinek rendben van a teste és a lelke is.

Világraszóló sikereiket arattak, egyiket a másik után. De némelyik játékosnak mintha a siker is kezdett volna a fejébe szállni. Ilyenkor Halász mindig ott termett, és megpróbált idejében közbeavatkozni. Nem mindig sikerült. Volt olyan eset, amikor valaki meggondolatlanul dicsekedett, vagy leszólt más csapatokat. Az illető számíthatott egy alapos fejmosásra. Ilyenkor Halász hosszasan elbeszélgetett az érintettekkel, és óvta őket attól, hogy butaságokat beszéljenek, butaságokat nyilatkozzanak.

            — Minden butaságot felkap a sajtó, hiszen ebből él. És akkor nektek lesz rossz. A legjobb, ha csak mosolyogtok, és minden kérdésre azt felelitek, hogy „erre még nem tudok válaszolni”. Inkább nézzenek szófukarnak vagy félénknek, mint szószátyárnak. Majd ha megnyertétek a világbajnokságot, szabadon nyilatkozhattok. Akkor már mindegy. De amíg nem értük el a célunkat, addig jó lesz, ha tartjátok a szátokat.

A bulvársajtóban ennek ellenére gyakran jelent meg róluk szenzációhajhászó, az intimitásokat hangsúlyozó írás, olyan apróságokat is felnagyítva, amelyeknek semmi jelentőségük nem volt.  Halász ezeket a megnyilvánulásokat igyekezett minimumra leszorítani.

— Lehet, hogy a tini lányokat érdekli, hogy mit esztek, kivel jártok, mi a kedvenc márkátok, de nem a tini lányoknak kell focizniuk, az a ti dolgotok. Ha már elértük a végső célunkat, a világbajnoki aranyérmet, utána már akár visszaemlékezéseket is írhattok. De ez az idő még nem érkezett el. Most a kemény munkának és a sikeres szereplésnek van itt az ideje.  Vagy azt a címet adnátok a memoárotoknak, hogy „miért nem nyertem meg a vébét”?

— Tényleg megnyerjük? Ezt egyszerűen nem tudom elhinni — mondta Juhász.

— Ha mindent úgy csináltok, ahogy én mondom, ha mindig a következő feladatra koncentráltok, akkor tényleg megnyerhetitek. A labda gömbölyű, sok meglepetés előfordulhat, de ha maximálisan felkészültök és komolyan vesztek minden meccset, akkor nagy az esély, hogy győztök. Ezen múlik. Inkább ezen, mint a véletlenen.

Magyarországon csak titokban terjedt a kultuszuk, de külföldön is csaknem úgy tekintettek rájuk, mint a legnépszerűbb pop-együttesekre. A nemzetközi lapok gyakran közölték a fotójukat (még a folyóirat közepén található és kiemelhető, a falra vagy az öltözőszekrénybe kifüggeszthető „centerfoldokon” is).

— Akár akarjátok, akár nem, sok fiatal bálványává váltok. Ez pedig nagy felelősség. Mindig gondoljatok arra, hogy szeretnétek-e, ha nagyképűnek, önzőnek, lelketlennek tartanának benneteket. A siker nem tart örökké, és amikor visszavonultok, már nem a sikeres sportolót, hanem az embert látják bennetek. Ne okozzatok botrányokat! Igyekezzetek elkerülni a kényes helyzeteket, és mindig beszéljetek szerényen, tisztelettel mások iránt.

Kerekessel egy hosszú interjú is megjelent az egyik képes hetilapban, az után, hogy a luxemburgi válogatott kikerült a világbajnokságra. Némelyik mondatát egészen eltorzították. Úgy állították be, mintha nagyképűen egy új Pelének vagy Albert Flóriánnak tartaná magát, holott nagyon visszafogottan fogalmazott, és alapjában véve egy szerény, tiszta lelkű fiatalember volt. Ezek a nagy futballisták csak viszonyítási alapként kerültek szóba.

— Kit tekintesz példaképnek?”

— A leginkább a brazil Pelét. De sok európai vagy éppen magyar játékost is megpróbálok utánozni: Puskást, Kocsist, Albertet...

— A világ legjobb játékosa vagy.

— Nem én vagyok a legjobb. Mi vagyunk a legjobbak. Együtt.

— És mi lehet még ennél is nagyobb siker?

— A világbajnoki arany — mondta Kerekes.

— Magyar, vagy luxemburgi?

— Az mindegy. Luxemburgi válogatottként is magyar maradtam.

Az interjú azzal a címmel jelent meg, hogy PELÉ UTÓDJÁNAK TARTJA MAGÁT, ÉS NEM AKAR LUXEMBURGI LENNI.

Halász felhívta az újságírót, de az ő szavait is kiforgatták. Ekkor lemondott a sajtó megszelídítéséről, és helyette a játékosokat próbálta megkímélni.

Beszélt erről az érintettekkel és a szüleikkel is, és megszervezte, hogy a játékosai az otthon, az iskola és a focipálya között lehetőleg ne érintkezhessenek a sajtósokkal. Azt is megpróbálta elérni, hogy egy külön kollégiumban helyezzék el őket, teljesen izolálva a külvilágtól, de ezt csak Luxemburgban sikerült megvalósítania.

A személyes problémák orvoslására pedig maradt az eseti közbeavatkozás.

Szerencsére Halásznak még az egyetemről volt egy pszichológus ismerőse, aki vállalta, hogy a felmerülő konfliktusokat, lelki problémákat kezeli. Térey Ilona csodákat művelt, megtalálta a fiúkkal a megfelelő hangot, olyan volt a számukra, mint egy pót-mama vagy pót-nővér. Halász tréfásan azt mondta: „Na, gyerekek, munkába áll a lelki gyúró.”

Aztán volt, aki a lelki gyúróba szeretett bele. De Térey "doktornő" ezt is megfelelő tapintattal kezelte. Kikérdezte őket, vigasztalta, akit kudarc ért, bátorította, aki elvesztette az önbizalmát, és rendkívül megértő volt a szerelmi ügyeikben. Ilonának is volt néhány sikertelen szerelmi ügye, de nem volt még férje, és így gyereket sem vállalt. A kis focista kamaszokat egy kicsit ő is a saját gyerekeinek tekintette, mint Halász. Néha úgy viccelődtek, hogy nincsenek ugyan összeházasodva, de van egy rakás közös gyerekük.

 

És itt meg kell állnunk. Ami a gyerekekről bekerült a sajtóba, az nem éri meg az elismétlést, amit a krónikás privát módon megtudott, az meg hadd maradjon

magánügy. Azt azonban elárulhatjuk, hogy Térey Ilona és Halász László munkakapcsolatából nagyon jó barátság lett. Az élet gyakran szolgáltat ilyen fejleményeket. A közös munka közös gondolkodássá, közös felelősséggé és céllá válik, attól pedig már csak egy lépés a szerelem.

— Azt szeretem benned, hogy olyan ügyes és sikeres vagy — mondta Ilona egy este, amikor nagyon későn mentek haza. Halász visszagondolt a gyerekkorára, amikor épp hogy ügyetlennek, ügyefogyottnak tartották, és lúzerként csúfolták.

— Ha ez nem a legjobb elégtétel minden sérelmemért, akkor mi az? — mondta magában. De fennhangon csak annyit mondott: — A te segítséged nélkül nem lehettem volna sikeres. A te munkád fontosabb volt, mint az enyém. Rájöttem, hogy a meccsek valójában nem is a fejben dőlnek el, hanem a szívben.

Ilona mind közelebb került a férfihoz. Elkezdett mindenféle finomságot behordani neki, elkísérte inget, pulóvert vásárolni (mert “ilyen szakadt holmiban nem járhat egy világsztár”), és ez imponált Halásznak. Ő is egyre közelebb érezte magához a “lelki gyúrót”. Néha azon kapta magát, hogy a helyzetek elemzése közben emlékezetében egyszer csak feltűnt Ilona arca, és még azt is látta, ahogy rámosolyog.

— Mi ez? Lehet, hogy szerelmes vagyok? — gondolta. — Még ennek nem jött el az ideje. A legfontosabb cél a világbajnokság megnyerése, addig nőügyeim sem lehetnek. Hogy az edző figyelme ne kalandozzon el, az még fontosabb, mint hogy a játékosok a focira koncentráljanak.

            A szívnek azonban nem lehet parancsolni. De ez már nem tartozik a magyar labdarúgás szorosan vett történetéhez.

A magyarországi világbajnokság

A magyarok vegyes érzésekkel tekintettek a 2042. évi világbajnokság elé. Az ellenzék felrótta a kormánynak a felesleges stadionépítéseket (ja, mert még mindig volt ellenzék, a világbajnokságra hivatkozva pedig sok új, később feltehetően kihasználatlanná váló stadiont építettek), a szurkolótábornak pedig nehezére esett, hogy a "hivatalos" nemzeti tizenegy mellett a luxemburgi válogatottnak is drukkoljon. De hát ilyen az élet, a jót és rosszat a Történelem Ura adagolja, nem válogathatunk.

Az Aréna-játékosok a győztes kupadöntő után Luxemburgban készültek fel a világbajnokságra, és Halász arra törekedett, hogy az őshonos luxemburgi focisták sikeresen be tudjanak illeszkedni a jövevények csapatába. Naponta tartottak edzéseket, amelyek olyan kemények voltak, hogy az egyik luxemburgi játékos megjegyezte: — Ha tudom, hogy a futball ilyen komoly dolog, nem megyek focistának.

A világbajnokság július elején kezdődött. A megnyitó ünnepség méltó volt egy sportot szerető nép nemes hagyományaihoz. Az utcákon nemzeti népviseletbe öltözött turulmadaras majorettek vonultak fel, keresztekkel a kezükben, szólt a moldvai csángó zene, az égen pedig a nemrég felújított Szukhoj típusú orosz vadászbombázók húztak piros-fehér-zöld kondenzcsíkot. Külön blokkot alkottak a bőrdzsekis goj motorosok, végül a lakosság, az egyes üzemek dolgozói vonultak luftballonokkal, a szeretett elnökük kasírozott képeit hordozva.

A bárokban a képernyőkön a hajdani angol-magyar mérkőzés képeit vetítették, aztán Albert Flóri tette csípőre a kezét, Farkas lőtte az évszázad gólját a braziloknak, Törő táncolt, Nyilasi cselezett - aztán kezdődött minden elölről. Időközben interjúk hangzottak el olyan idős szurkolókkal, akik még látták Puskást.

Aztán megkezdődött a torna.

            Sajnos, a magyar nemzeti tizenegy játékában nem volt sok öröm. Gambia ellen 1-1-es döntetlent harcoltak ki (az egyetlen gambiai gólt éppen a felcsúti akadémista Mukulele szerezte), aztán Kínától kaptak ki 4-0-ra, Izraeltől 2-0-ra. (Az utóbbi mérkőzésen még a bíró is segített, hiszen egy tiszta tizenegyest nem adott meg az izraelieknek.)

Azt azonban el kell ismerni, hogy hosszú idő után mégis ez volt az első olyan világbajnokság, amelyre kijutott a magyar csapat, és amelyikről nem kellett a VB vége előtt hazautazniuk. (Ezt annak köszönhették, hogy a rendező ország állandó részvevő.)

            A luxemburgiak csoportjába került Horvátország, Svédország, Mexikó és Nigéria. A játékosok csak az utolsó előtti napon érkeztek, mert Halász nem akarta kitenni a csapatot a sajtó zaklatásának.

            Még azt sem engedte meg, hogy a játékosok találkozhassanak a hozzátartozóikkal. A szállodában videóközvetítést rendeztek, amelyen a szülők és barátok kérdezhettek, és a játékosok válaszolhattak. Mindenféle dolog szóba került, sok volt a nevetés, könnyek is hulltak (a meghatottságtól, természetesen), de két óra múlva ezt is be kellett rekeszteni, mert a játékosoknak szükségük volt pihenésre.

            Térey Ilona is ott volt a gyerekekkel, és igyekezett megnyugtatni őket. Mert ez a videobeszélgetés  is felzaklatta őket némiképp. A barátnőkkel is lehetett beszélgetni, de mivel ezt mindenki hallhatta, nem mindenki mondott ki mindent, amire gondolt.

            Amikor Halász elbúcsúzott a fiaitól, még bement Ilona szobájába, és az ölébe hajtotta a fejét.

            — Te is izgulsz, mi? — kérdezte a pszichológusnő.

            — Persze. De nem nagyon. Óriási katasztrófának kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy ne jussunk be a döntőbe. Az lesz az igazi próbatétel. De biztos vagyok benne, hogy a fiúknak az is sikerül. Neked nem ez a tapasztalatod?

            — De. Csak én inkább megérzést mondanék.

            — Ó, a tudós lélekbúvár! — mosolyodott el az edző.

            Miután ezzel megvoltak, lementek a szálloda éttermébe vacsorázni. Sokan felismerték a férfit (a tévéközvetítésekről ismerték az arcát), de nem mindenki tudta, hogy a hölgy milyen minőségben ül mellette. Villantak a vakuk.

            — Lebuktunk — mondta Halász.

            — Nem baj. Előbb-utóbb úgyis meg kell tudniuk, hogy együtt dolgozunk — mondta Ilona, mert neki egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy lelepleződtek.

            De amikor néhányan közelebb jöttek, autogramot kérni, akkor Halász elutasította őket. — Ne haragudjanak, uraim, de mi vacsorázni jöttünk ide. Örömmel állok a rendelkezésükre később, amikor már elkezdődött a torna.          

            Egy magyar riportert azonban nem, lehetett levakarni. — Milyen érzés újra itthon játszani, miközben már nem is magyarok, hanem luxemburgiak?

            Ezt helyesbítenie kellett. — Magyarok vagyunk és luxemburgiak. Nincs semmi ellentmondás a kettő között.

            — Hát ez a hölgy kicsoda itt Ön mellett?

            — A csapat lelke. A lelki tanácsadónk.Komoly munkája van benne, hogy idáig eljutottunk.

            — Hallhatnánk az ön véleményét is, kisasszony?

            Térey Ilona azonban nem válaszolt, csak egy kézmozdulattal jelezte, hogy nincs kedve nyilatkozni. A nézőközönség lassan eloszlott. A pincér hozta a vacsorát, és ők hátat fordítottak a bámészkodóknak.

            — Soha sem tudom megszokni, hogy celebként kezelnek téged — mondta.

            — Nyugodj meg, nem tart sokáig. A világbajnokság után úgy el fogunk tűnni, mintha soha sem éltünk volna.

            — Na, azt kötve hiszem. Az a Zalatnay Sarolta is mikor volt sztár? És még hetvenévesen is minden lépéséről tudósítottak a bulvárlapok. És még mindig sztár, azóta is, hogy meghalt.

            — Ő egy szexis női sztár volt. Én pedig csak egy tornatanár — mondta erre Halász. — Mikor hallottál te egy tornatanárról, aki sokáig híres volt?

            — Na, ne szerénykedj. Te vagy a világ legjobb tornatanára. Egy nemzet bálványoz.

            — Váltsunk témát! Hogy ízlik a pacalpörkölt?

            — Hogy ízlene? Pacalt tényleg aligha vacsorázik semelyik más celeb — mondta Ilona, és mindketten nevettek.

Aztán elkezdődött a világbajnokság.

Az első mérkőzést a svédek ellen játszották. Ez a meccs a rekordok könyvébe is belekerült. Ezen született a labdarúgás történetének leggyorsabb gólja.

A luxemburgiak kezdtek. Guriga Kerekesnek gurított, Kerekes rálépett, és előre rohant, Guriga pedig, látván, hogy a svéd kapus épp a lelátóra néz, egyből rászúrta. A közönség lélegzet-visszafojtva figyelte, ahogy az erősen meglőtt labda, mintha zsinóron húzták volna, sebesen közeledett a kapu felé. A svéd kapus a nagy csendből rosszat sejtett, de mire felpillantott, a labda már benn is volt a hálóban. Ezzel a 8. másodpercben született, nem mindennapi góllal mutatkozott be a luxemburgi válogatott Budapesten (1-0).

A tévések hosszan mutatták a svéd kapus megdöbbent arcát, aki sokáig nem tudta felfogni, hogy mi is történt valójában. A svédek szövetségi kapitánya nagyon elkomorodott, és idegesen simogatta a kopasz fejét. Ilyen gólra senki sem számított.

A svéd támadás gyorsan elakadt, ezúttal Bourbaki szerezte meg a labdát, Zomborihoz továbbított, tőle Guriga kapta, majd Pintéré lett, aki cselezni próbált, de szerelték. Nem volt azonban sokáig a svédeknél a labda, mivel Pintér visszaszerezte, középre adta Zomborinak, aki csak úgy háttal a kapunak rálőtte. A svéd kapust ez is meglepte, de némi szerencsével a léc alá tartó bombát szögletre mentette. Varsányi jött előre, hogy elvégezze a szögletet. A tizenhatoson belül ott tolongott Kerekes, Zombori és Bourbaki is, nyújtogatták a kezüket, és a kapus figyelmét magukra vonták, de Varsányi a labdát bal külsővel úgy megcsavarta, hogy az a bal felső sarokban kötött ki (2-0).

Hogy a svédek ellen két perc alatt két góllal vezessen valaki, arra még nem volt példa. A nézők hitetlenkedve néztek egymásra, a svéd labdarúgókon pedig már-már a letargia jeleit lehetett észlelni. De nem adták fel.

A félidő végéig elsősorban a svédek támadtak, a játékukban azonban nem volt elegendő erő, a támadásaik rendre elakadtak a luxemburgi tizenhatos előtt. Ezzel szemben a luxemburgi ellentámadások gyorsak és határozottak voltak, és többnyire egy erős kapura lövéssel végződtek, amelyek igen sok munkát adtak Lindberg kapusnak. Köztük volt egy 40 méteres Zombori-szabadrúgás is. A labdát a kapus kiejtette, épp Varsányi elé, a bal szélső azonban sportszerűen viselkedett, nem zavarta a labda megszerzésében.

A második félidőt a svédek kezdték, de az első luxemburgi helyzet már a félidő második percében kialakult: Kerekes bolondította meg két csellel a védőket, majd hátra passzolt, de Juhász belelőtte az ellenfélbe. A kipattanó labdát Bourbaki újra rálőtte, ezt a kapus kivédte. A svéd ellentámadás addig tartott, amíg Varsányi el nem vette a labdát az előre törő Svenssontól. A labda Rottenbillerhez került, ő meredeken előre vágta Kerekeshez. Kerekes összejátszott Zomborival, majd a visszakapott labdát finoman átemelte a kifutó kapuson (3-0). Nagyon elegáns megoldás volt.

     A biztos vezetés tudatában a luxemburgi együttes elérkezettnek látta az időt, hogy belekezdjen az örömfociba. Egymást követték a lélegzetelállító, 40-50 méteres átadások, látványos labdalevételek, a sarkalások és ollózások. Azt lehetett hinni, hogy maguk a svédek is jobban szerettek volna nézők lenni, mint elszenvedői egy technikai KO-nak.

     De nem gondolta mindenki így. Svenssonnak sikerült elvenni a labdát Varsányitól, és a váratlan lövés Szentiványi keze mellett bizony bement (3-1). Ez a mérkőzés 73. percében történt. A svédek fellelkesültek, de ezzel együtt a védelmük fellazult, és a luxemburgi csatárok úgy hatoltak át rajta, mint kés a vajon. Csiszár a jobb oldalról beadott lövésével szögletet harcolt ki, a beívelt labdát Guriga kapásból rálőtte, de az kipattant a védőkről. Akkor Zombori cserdített rá. Így pattogott a labda a svédek kapuja előtt, míg Pintér "fel nem szabadított", meglepő módon ekkora távolságból is haza adott. A kapus Varsányinak rúgta, tőle Zombori kapta, aztán Kerekeshez került, aki hátrafejelte Juhásznak, A középpályás 35 méterről végre pontot tett a támadás végére (4-1). Miután a luxemburgiak megmutatták, hogy ők uralják a mérkőzést, az utolsó negyedórában zavartalanul folytatódhatott a focigála.

A horvátok elleni mérkőzés nehezebbnek ígérkezett. Halász fő kérése a sérülések elkerülése volt. Ennek megfelelően Luxemburg tíz emberrel védekezett, és a csapatban több tartalék is helyet kapott.

A 37. percben Csikai Varsányit indította, Varsányi elfutott a bal szélen, aztán átemelte a jobb oldalon előretörő, ezúttal középpályás Rottenbillernek, ő be Suhajdának, Suhajda pedig rászúrta. A kapus csak kiütni tudta, de az egyik védőről Kollár elé került, aki bal belsővel bepofozta a labdát a jobb alsó sarokba (1-0). A horvátok a középkezdés után nemsokkal ismét elvesztették a labdát. Ezúttal Bourbaki szerezte meg, Bourbaki a jobb szélen gyorsvonatként előre száguldó hátvédet, Rottenbillert szöktette. Rottenbiller magára húzott három védőt, többek között a Suhajdára vigyázó játékost is. Egy testcsel után jött a beadás, Suhajda pedig jobbal rászúrta. A horvát kapus kiütötte. Kollár újra rálőtte, a kapus most is csak beleérni tudott, s a labda a felső lécről megint Suhajda elé került, aki a tizenhatoson belül már nem hibázott (2-0). Folytatódtak a horvát támadások, de a luxemburgi védelem állta a sarat. Különösen Juncker és Dékány tett ki magáért, de Rottenbiller és Varsányi is gyakran besegített. A 61. percben Varsányit a horvát kaputól 18 méterre keményen felvágták, a csatár a földön maradt. A bíró felmutatta a piros lapot, és a vétkes játékosnak el kellett hagynia a pályát. A szabadrúgást maga Varsányi végezte el, helyből jobb lábbal a jobb felső sarokba lőtt (3-0), majd lesántikált a pályáról. Halász nem küldött be cserejátékost, így mind a két csapat tíz emberrel folytatta. A 76. percben újabb szabadrúgáshoz jutott a luxemburgi együttes, ezúttal Kollárt vágták fel. Megismétlődött az előző jelenet. Kollár mintaszerű gólt lőtt, majd ő is lesántikált (4-0). Ezzel a luxemburgiak emberhátrányba kerültek, de így is méltó ellenfelei voltak a horvátoknak, és nagyobb baj nélkül kitartottak.

A mérkőzés után az újságírók megkérdezték Halászt, hogy két játékos elvesztése után miért nem cserélt. A válasz ezúttal is bejárta a futballvilágot:  „Ezen a mérkőzésen a reménytelen helyzetben való helytállást gyakoroltuk.” (Halászt többször is megválasztották az év edzőjének, és az őt méltatók sosem felejtették ki, hogy a remek szakmai ötletei mellett a humora is egyedülálló.)

Nigéria következett. Az afrikaiak lelkesen kezdtek, mezőnyfölénybe is kerültek, de a vezető gólt sehogy sem sikerült megszerezniük. A rohamok után viszont elég volt egy apró figyelmetlenség: a 19. percben egy elcsípett labdával Varsányi elszáguldott a bal szélen, két csellel középre játszotta magát, a nigériai térfél közepén előre lopakodó Rottenbillernek továbbított, aki átemelte egy védőn, és azt sem várta meg, hogy a labda földet érjen, csüddel nagy erővel a jobb felső sarokba bombázott (1-0).  A nigériai csapat ez után is uralta a mezőnyjátékot, de amint elveszítették a labdát, gyorsan luxemburgi helyzet alakult ki. A 26. percben Bourbaki szerelt, Goldsteinnek passzolt, ő Suhajda elé tálalt, aki kiadta jobbra Rottenbillernek, majd a visszakapott labdát kapásból a bal felső sarokba vágta (2-0). És ez így folytatódott. A 34. percben Rottenbiller rohant előre, hátra adta Bourbakinak, majd a labda Suhajdához került, aki nagy erővel a jobb alsó sarokba lőtt (3-0). Néhány perccel később Suhajdát a tizenhatoson belül lökték fel, de a csatár bukdácsolás közben is a hálóba lőtt. A bíró azonban már sípolt, így a gól érvénytelen lett. A büntetőt Goldstein értékesítette (4-0).

     A második félidőnek már az elején elkezdődött a focibemutató. A luxemburgiaktól látványos cseleket, mókás megoldásokat láthatott a közönség. De időnként váratlan lövésekkel is tesztelték a nigériai kapuvédőt. És amikor Varsányi túlcselezte magát és elveszítette a labdát, az ellentámadás forró helyzetet teremtett a luxemburgi kapu előtt. Gundel kiejtett egy ártalmatlannak látszó labdát, de a meglepett nigériai csatár zavarában fölé lőtt. Ez a 70. percben történt. Három perccel később már újra a nigériai kapu került veszélybe. Rottenbiller hozta fel a labdát a jobb oldalon, tőle Suhajda kapta meg, aki droppolva lőtt a jobb alsó sarokba (5-0). A mérkőzés utolsó perceiben folytatódott a tili-toli, a végén Suhajda 40 méterről leadott lövését kellett védenie a nigériai kapusnak.

Ezután következett a Mexikó elleni meccs. Miután egyik csapat számára sem volt már tétje (Luxemburg egy esetleges vereség után is tovább jutna, Mexikón pedig egy győzelem sem segítene), Halász minden luxemburgi születésű játékosát a pályára küldte.

— Ez egy olyan mérkőzés lesz, amelyen mindegyikőtök felhívhatja magára a figyelmet. Mutassátok meg, hogy a luxemburgi válogatott nem egy magyar bevándorló-csapat, hanem ti magatok is nagyon jók vagytok — mondta nekik.

Az összeállítás: Gundel - Schulz, Juncker, Csikai, Dékány - Bourbaki, Royal, Goldstein - Pintér, Suhajda, Kollár. (Schulz már korábban is játszott egy mérkőzésen, de Royal most lépett először pályára a világbajnokságon.) Az erősen tartalékos csapat is jól helytállt. Az első helyzet a 37. percben alakult ki, amikor is egy felelőtlen hazaadás miatt veszélybe került a mexikói kapu. Royal csapott le a labdára, hátra adta Csikainak, Csikai indította Pintért, a jobb szélső pedig futtában szokása szerint a bal alsó sarokba bombázott (1-0). És a szünetig nagyobb izgalmak már nem adódtak, ha nem számítjuk Martinez távoli erőtlen lövését vagy Cardinal akcióját, aki a luxemburgi tizenhatoson belül elakadt a saját cseleiben. A luxemburgi csapat ebben a szokatlan összeállításban is szép megoldásokat, passzokat és biztos labdakezelést mutatott be.

     A második játékrészben először Pintér szerzett gólt, az 50. percben. Önmagát szöktette, majd a belső csatároknak intett, Suhajda meg is kapta a labdát, egyet fordult, aztán ballal visszasarkalta Pintérnek, aki kisodródva, lehetetlen szögből élesen a rövid sarokba lőtt (2-0). Ezután sokáig csak adogattak, a mexikóiak ritkán tudtak beleszólni az események alakulásába. Meg kell említeni a 82. percben elvégzett luxemburgi szögletet, amit Suhajda átlőtt a bal oldalról a jobb oldalra, Pintér visszalőtte Suhajdának, aki a megzavarodott mexikói kapus mellett a jobb alsó sarokba bombázott (3-0).

Luxemburg pontveszteség nélkül lett csoportelső, Svédország előtt, aki 2-1-re legyőzte Nigériát.  De nem lélegezhettek fel. Következő ellenfelük Anglia lett.

Az angoloké lett a kezdés joga. Luxemburg szívósan védekezett, de ezúttal is adódtak gyors ellentámadások. A 18. percben szöglethez jutottak a luxemburgiak. Varsányi hátra adta Zomborinak, aki még a levegőben belsővel átemelte Kerekesnek, Kerekes pedig úgy lőtt a jobb alsó sarokba, hogy előre dőlt, mintha fejelni akart volna, és jobbal sarkalta be a labdát, az angol kapus számára szinte láthatatlanul (1-0). Gyönyörű gól volt, nagy tapsot kapott érte. Az angolok nagy erőbedobással játszottak, de átadásaik pontatlanok voltak, és előbb-utóbb elakadtak a védőfalban. A luxemburgiak a saját kapujuk előtt határozottan védekeztek, de az ellenfél térfelén inkább a látványos, olykor kockázatos megoldásokkal éltek. Ez nem volt nagyon meggyőző, de a közönség, amely már eddig is a szívébe zárta a jórészt magyarokból álló csapatot, hangos tetszésnyilvánítással honorálta ezeket a trükköket. A félidő vége előtt 8 perccel Dékány szerelt, aztán Juhász - Csiszár - Kerekes volt a labda útja. Kerekes nagy svunggal balra indult, de a labdát ott hagyta Zomborinak, aki még neki is futott, és 25 méterről a megzavarodott védők között, nagy lelki nyugalommal lőtt gólt (2-0). Olyan volt ez, mint egy spontán szabadrúgás, természetesen sorfal nélkül. A második félidő heves luxemburgi támadásokkal és gólokkal kezdődött. Már a 48. percben Kerekes cselezte át magát a védőkön, Zomborihoz passzolt, aki rálőtte. Az egyik angol védőről a kapufára pattant a labda, onnan vissza, de az angolok felszabadítottak. Korompay szerelt, visszalőtte az angol kapu elé. Ezt kifejelték. Röviddel ezután Juhász szerezte meg a labdát, ő Kerekesnek passzolt, majd mikor tőle visszakapta, a védelemben felfedezett kis résen át a bal alsó sarokba lőtt (3-0). Az 50. percben jártunk, amikor angol labdavesztés után elkezdődhetett a luxemburgiak örömfocija. De ez sem volt öncélú. Már az 56. percben megint gólnak örülhettek a hazai szurkolók. Csiszár beadását Kerekes hátra vetődve, ollózva juttatta a hálóba (4-0).

     Halász ekkor lecserélte a kulcsjátékosokat. Kerekes helyett Rottenbiller, Zombori helyett Suhajda, Juhász helyett pedig Bourbaki jött be. Az új felállás védekező jellegű lett. A mérkőzés hátralévő részében enervált angol támadásokat láthattunk, és alkalmanként a luxemburgi cserejátékosok is megmutathatták, hogy mit tudnak. A 84. percben egy rosszul sikerült angol hazaadást csípett el Pintér. A kapust is kicselezte, de az üres kapuból nagy meglepetésre visszagurította a labdát Rottenbillernek, aki egy nagyon magas labdát ejtett át a kapuson. A kapus megpróbált hátrafelé vetődni, és kevésen múlt, hogy ö maga nem sodorta be a labdát a saját kapujába. Akkor azonban a semmiből ott termett egy hátvéd, és kivágta a labdát. Maradt a 4-0.

A mérkőzés után tartott sajtóértekezleten megkérdezték Pintért, hogy miért nem rúgta be a labdát az üres kapuba. Azt felelte:  — Így érdekesebbnek tűnt.

— És nem bánta meg? Hiszen a végén nem sikerült gólt szerezni.

— Nem sikerülhet minden — mondta a jobbszélső.

— Nem volt ez az ellenfél lebecsülése?

— Erről őket kell megkérdezni. Tudomásom szerint nem tiltakoztak.

A legjobb nyolc között Argentína következett. Nagyon kemény ellenfél volt, a bírónak durvaságért, illetve taktikai faultokért hat sárga lapot is ki kellett osztania. A luxemburgiak feltűnően visszafogottan játszottak, és 2-0-ra győztek. Az egyik gól szabadrúgásból esett (ezt Zombori csavarta be, a szokásos módon), a másik pedig tizenegyesből (ezt Bourbaki értékesítette). Ketten (Kerekes és Varsányi) könnyebben megsérültek. A játék unalmas volt, úgyhogy erről nem is érdemes többet mondani.

— Nem érezte úgy, hogy harcképtelenné tehetik több játékosát is, és így Luxemburg nem tudja elérni a kitűzött célját? — kérdezte egy angol lap tudósítója a meccs után.

— Megtanítottam rá a játékosaimat, hogy minden helyzetben képesek legyenek megvédeni magukat — válaszolt Halász.

— De hát most is megsérült két luxemburgi játékos.

— Sérülések történhetnek. De a válogatottunkban ott van a lehetőség, hogy akár 5-6 tartalékossal is tudjon győzni. Ezt már kipróbáltuk, és működik.

Az elődöntőt ezen az ágon Németországgal vívták. A luxemburgiaknak ez csak egy nehéz meccs volt, de a magyarok emlékezetében az 1954-es svájci világbajnokság döntőjében elszenvedett 3:2-es vereség még mindig élénken élt. Minden olyan mérkőzés tétmérkőzésnek számított, amelyet a német válogatott ellen vívtak. Ha a londoni 6:3 felért a nándorfehérvári diadallal, akkor a berni vereség maga volt a mohácsi csata.

A mérkőzés előtti estén Halász részleteket olvasott fel az akkori tudósításokból és visszaemlékezésekből. Kiemelte a mérkőzés előtti pihenés fontosságát.

— Azon a világbajnokságon Puskásék klasszissal voltak jobbak. De elfáradtak, és az előző éjszakát nem töltötték megfelelően. Testileg és idegileg is ki voltak merülve. Ennek ellenére viszonylag gyorsan sikerült két gólt lőniük. De akkor elfogyott a szufla, a németek feljöttek, kiegyenlítettek, és a győztes gólt is megszerezték. 0-2 után 3-2. A magyar szurkolók pedig nem ünnepelték az ezüstérmes válogatottat, hanem bosszút akartak állni azért, hogy a játékosok, akiket az ország a tenyerén hordott addig, nem szerezte meg nekik az aranyérmet, a Rimet kupát.

— Nem tudom, miért kellene megijednünk a németektől — akadékoskodott Pintér. — Eddig minden ellenfelünket legyőztük. Németország is csak egy lesz a legyőzött csapatok közül.

— Megmondom. 1954 óta minden ellenük vívott mérkőzés annak az akkori csúfos vereségnek a visszavágója. Nem tehetünk mást, mint hogy mérkőzésről mérkőzésre bizonyítsuk: már mi vagyunk a jobbak. Ezt elvárja tőlünk a magyar közvélemény.

— De a luxemburgi nem várja el — vitatkozott Pintér. — Ők nagyon is elégedettek a mi játékunkkal és a győzelmeinkkel.

Ekkor megjelent néhány luxemburgi játékos, és az eszmecsere átváltott angolra.

— We are very good — mondta Goldstein.

— Ezzel egyetértek — mondta magában Pintér. A többiek csak mosolyogtak.

— We are okay — zárta le a vitát Harsányi.

A mérkőzésre alaposan felkészültek.  A luxemburgiak tovább akartak menetelni, a németek viszont azon igyekeztek, hogy ezt a diadalmenetet megállítsák. És a korábbi német világbajnoki aranyak önbizalmat adtak nekik. A mostani világbajnokságnak szinte minden csapatát legyőzték már, a brazilokat éppen Braziliában verték tönkre, jogos volt tehát az önbizalom. Igaz, hogy a 2018-as moszkvai világbajnokságon még a csoportjukból sem jutottak tovább, de az akkori kudarc is új erőt adott nekik, a válogatott teljesen megújult, az otthon és az Európában szereplő játékosok nagyon jól kijöttek egymással, megértették egymás gondolatait. Eddigi útjuk egyenesen vezetett a döntő irányába. De most ez a fura luxemburgi válogatott az útjukat állta. Az 1954-es két mérkőzésre (a csoportban 3-8, a döntőben 3-2) már nem emlékeztek. Számukra nem a múlt volt a fontos, hanem a jelen. Bíztak benne, hogy a jó munka megszerzi nekik a jutalmat, ami ebben az esetben a világbajnoki serleget jelentette.

Először a szórványos távoli lövések jelentettek némi izgalmat. Ezeket a kapusok könnyen kivédték. De amikor a 24. percben Suhajda a német kapu előtt okozott nagy kavarodást, és már hárman is próbálták szerelni, Suhajda hátra adta a labdát az üresen álló Juhásznak, aki egyből rálőtte. A labda épp hogy befért a jobb felső sarokba (1-0). Kilenc perc múlva Zombori 30 méterről lőtt egy irtózatos nagy gólt (2-0). A németek a 40. percben Gülen lesgóljával szépítettek (2-1). A második félidő elején a Nationalelf ragadta magához a kezdeményezést, és akkor úgy látszott, hogy rövidesen kiegyenlítenek. De az egymás után vezetett támadásaikból nem született gól. Ez elsősorban Szentiványi érdeme volt, aki káprázatosan védett, több közeli lövést is megfogott. Sajnos egy szögletnél megsérült, helyette Gundel jött be. Gundel is megsérült azonban, amikor egy német támadás végén Akhbar lábáról szedte le a labdát, és a tunéziai születésű német csatár már nem tudta visszahúzni a lábát. Ekkor Kerekes jött be, Rottenbiller pedig beállt a kapuba. Kerekes beállítása megváltoztatta az erőviszonyokat. Ő is nagyon óvatosan játszott, nem bocsátkozott közelharcba, viszont a labdáinak szeme volt. A 70. percben gólpasszt adott Gurigának, aki a kaputól 20 méterre jobb spiccel lőtt a hálóba (3-1). A 80. percben Zombori átadásából Kerekes fejelt gólt (4-1).  A mérkőzés utolsó tíz percében a luxemburgi válogatott már csak védekezett. Sulejman azonban a mérkőzés utolsó percében áttört a luxemburgi védelmen, és a lövését a gyakorlatlan Rottenbiller nem tudta kivédeni (4-2).

A sajtóértekezleten Halászt Gülen lesgóljáról kérdezték. Hogy nem gondolt-e arra, hogy utólag megóvja az eredményt.

— Aki győz, annak nincs oka óvni — mondta Halász. — Másrészt csak az kap lesgólt, aki túlságosan bízik a bíróban. A lessel nem szabad viccelni. Én mindig azt mondom a játékosaimnak, hogy ne engedjenek senkit lesre futni.

— Nem tartja durvának a német labdarúgókat? — kérdezte egy másik riporter. — Még a tartalékkapus is megsérült.

— Egyik sérülést sem szándékosan idézték elő. És a mi csapatunkban a csatárnak is tudnia kell védeni. Rottenbiller igazán megállta a helyét.

A győzelem után, már maguk között Halász visszatért az 1954-es traumára. — Jól játszottatok, és bár ez a csapat nem volt színmagyar, valamit most is sikerült törlesztenünk.

— Kit érdekel már ez, mester? — mondta Kerekes. — Már azok a gyerekek is megöregedtek, akik arról a régesrégi meccsről a papájuktól hallhattak. Már más világ van, és ebben az új helyzetben mi vagyunk a jobbak. Ennyivel vagyunk jobbak.

— Lehet, hogy igazad van — mondta Halász. — Én is csak olvastam a Népsportban arról a mérkőzésről. De hidd el, hogy a magyar nem felejt. És minél nagyobb a szégyene, annál kevésbé felejt. Ez egy ilyen nép.

A luxemburgi játékosok nem nyilvánítottak véleményt. Számukra nem létezett sem Nándorfehérvár, sem Mohács, nagyon meg voltak elégedve a csapat sikereivel. Amelyekből ők is kivették a részüket. Ezt különben Halász is folyton hangsúlyozta.

A másik ágon Brazilia kínkeserves küzdelemben győzte le Olaszországot. Így hát kialakult a döntő, a brazilok vívják a luxemburgiakkal. Az ezüstérem sorsa pedig a német-olasz mérkőzésen dől el.

A magyar sajtó minden hivatalos visszafogottság ellenére részletesen tárgyalta az eseményeket, és mindenki a luxemburgi magyaroknak drukkolt.

— Megmutatjuk a világnak, mit tudnak a magyarok — idézték az államelnök szavait, és ez ellen senki sem szólhatott. Senki sem vethette fel, hogy a döntőbe jutott csapat nem magyar, hanem luxemburgi, amelyben a magyarok csak migránsok. Ez a nyilatkozat egy kicsit megzavarta a riportereket, nem tudták, hogy a luxemburgi csapatot most hogy kell kezelni. Nemzetárulók vagy a magyarság legújabb hősei ők? Ezért a tudósításaikban megpróbáltak semlegesek maradni. Illetve volt egy Bauer nevű újságíró, aki azt találta ki, hogy “a luxemburgi csapatban is vannak olyanok, akiknek magyar szíve van”.

Az évszázad mérkőzése

A döntőket a világbajnokság tiszteletére épített Hét Vezér Nemzeti Sportcenterben tartották. Ez volt a világ legnagyobb stadionja. Nemcsak azért, mert 250 ezer néző fért el a 40 emeletes lelátókon (és mindegyik ülést felszereltek egy monitorral), hanem mert a melléképületeiben helyezték el a Nemzeti Sportkórházat és a Csodaszarvas Sportegyetemet is. Nem kevesebb, mint négy fedett edzőpálya övezte (így jött ki a hét vezér; az utóbbinak még nincs gazdája, a hírek szerint ott nemzeti kaszinó nyílik).

— Amelyik ország ilyet tud építeni, az joggal lehet büszke, és elvárhatja, hogy a többi nemzet is kövesse — nyilatkozta az illetékes államtitkár.

Először a bronzmérkőzésről. Az olaszok eléggé erőszakosan játszottak, de a németek állták a sarat. És ahogy a csoportmérkőzéseken is a szívósságuknak köszönhették a továbbjutást, ezúttal is az ő kitartásuk és harcosságuk érvényesült. Piccoli ugyan a 24. percben az olaszoknak szerezte meg a vezetést, de Stadthaller a 41. percben kiegyenlített. A második félidőben pedig Sulejman szerezte meg a győztes gólt.

Másnap aztán következett a régen várt döntő.

A sajtó izgatottan mérlegelte az esélyeket: vajon a világbajnoki újoncokat sikerül-e megállítani. Az olaszok ellen még nem játszhatott a sárga lapos Zizi és Carioca, a csapat két legjobbja, de most már csatlakozhattak.

            — Mi a tippje? Győznek? — kérdezte egy latin-amerikai riporter a brazil szövetségi kapitánytól.

— Győzni akarunk.

— És ha kikapnak?”

— Elégszer győztünk és elégszer kikaptunk már ahhoz, hogy ez ne legyen a számunkra gond. Ez a brazil csapat nagyon jó. És ha ennek ellenére sikerül bennünket megverniük, akkor meg nem kell szégyenkeznünk. És annak a meccsnek elképesztően jónak kell lennie.

A mérkőzésnek magyar szempontból volt egy pikantériája, ami már eleve egyedivé tette a döntőt. Az első félidőben ugyanis tizenkét magyar volt a pályán. Ezen a VB-n jutott szerephez a brazil csapatban Alberto Mandoki, az egykori magyar kulturális attasénak egy angolai anyától született, cappuccino-színű gyermeke. (Volt olyan budapesti lap, amelyik emiatt egyenesen magyar-magyar döntőként hivatkozott a brazil-luxemburgi mérkőzésre.)

A brazil csapat összeállítása: Costa - Calheiros, Mandoki, Castilho, Silva - Nestor, Carioca, Santana, Gomes - Carvalho, Zizi. A luxemburgi kezdő tizenegyben kizárólag magyarok szerepeltek. Halász  mindegyik játékosának lehetővé akarta tenni, hogy érezzék a világbajnoki sikert. De valószínűleg ez volt azon a napon az elméletileg lehetséges legjobb csapat is: Szentiványi - Rottenbiller, Lakatos, Csutorás, Dékány - Pintér, Juhász, Varsányi - Kerekes, Guriga, Zombori.

     Elkezdődött a mérkőzés. A luxemburgiak kezdtek. Guriga megint azzal próbálkozott,

hogy már a kezdőrúgásából gól legyen, de Costa észnél volt, a veszedelmesen közeledő labdát kivédte.  Az ellentámadás a jobb oldalon bontakozott ki. Nestor labdájával Carvalho próbált elfutni, de az átadását a hátra húzódó Juhász elpöckölte Santana elől. A cappuccino színű szerezte meg a labdát, Gomesnek továbbított, aki a bal szélen Zizit hozta játékba. Zizi elfutott, beadását Carioca két remek csel után 20 méterről hajszállal fölé lőtte. Felmordult a közönség. Ez volt az első komoly támadás, és egyben ízelítőt adott a brazilok képességeiből. De a luxemburgiak képességéről is hamarosan meggyőződhettek a nézők. Az 5. percben egy megkaparintott labdával Pintér a félpályáról saját magát szöktette. Nagyon merész elképzelés volt, a brazilok nem is vették komolyan. De Pintér begyújtotta a rakétáit, nagy sprintet vágott ki, és sikerült utolérnie a labdát. Castilho és Silva túl későn kapcsoltak, Costa pedig nem tudta rászánni magát, hogy kifusson, az ötösön toporgott. Pintér lába lövésre lendült, és mielőtt a brazil védők szerelhették vagy felvághatták volna, 20 méterről ágyúlövésnek is beillő bombát zúdított a jobb felső sarokba. Egy gól az első luxemburgi támadásból (1-0). A brazilok alig tértek magukhoz, amikor, a 8. percben, Varsányi a luxemburgi térfél közepénél Nestort szerelte, és elrobogott a bal szélen. Középen Zombori és Guriga integetett. Varsányi Zomborinak adta be a labdát, Zombori pedig a tőle megszokott kapáslövéssel ballal a bal felsőbe lőtt (2-0).  A brazilok a két gyors góltól nem omlottak össze, rendezték soraikat. Mandoki és Silva sikeresen újjászervezték a védelmet, Varsányi, Pintér és Juhász pontos átadásaiba is bele-belenyúltak, ráadásul Carvalho és Zizi is hátrahúzódott. Egy ideig mindkét csapat a biztonságra törekedett, megpróbálták minél tovább birtokolni a labdát. A játék képe nyugodt és kiegyensúlyozott volt, de a brazilokon látszott, hogy az eredmény megváltoztatására törekednek. A 38. percben Zizi balról középre ívelte a labdát, Nestor Cariocának fejelte le, az ördöngös csatár pedig Lakatost és Csutorást is becsapva egészen az ötös sarkáig jutott, és lövése a jobb kapufáról a hálóba pattant (2-1). A közönség felbolydult. Ebből a mérkőzésből még bármi lehet.! Talán most végre elpáholják a magyar csodacsatárokkal büszkélkedő luxemburgi válogatottat? A félidő vége előtt még további két parádés brazil támadás történt. A 42. percben Mandoki Santanának továbbított, aki Cariocával játszott össze, majd a visszakapott labdát élesen rászúrta. Fél méterrel tévesztette el a jobb kapufát. A 45. percben pedig Zizi csapta be Rottenbillert, de elveszítette az egyensúlyát, és Lakatos felszabadított. Maradt a 2-1-es luxemburgi vezetés.

Halász a szünetben dicsérte és lelkesítette a játékosait.

— A sok éves közös munkánk gyümölcse most érik be —  mondta, és mosolygott a fiúkra. — Ezen a meccsen megmutathatjuk a világnak, mit tudunk valójában. Úgy játsszatok a második félidőben is, mint eddig. A brazilok méltó ellenfelek. Ha őket legyőzzük, akkor valóban bennünket tekintenek majd a világ legjobb válogatottjának. És bármi történik, mindig gondoljatok arra, hogy már az első évben megfogadtuk: világbajnokok leszünk. Vagy mégis inkább a Himalájára szeretnétek felmenni?”

— Ha ezt a meccset megnyerjük, akkor tőlem akár a Himalájára is felmehetünk — mondta Kerekes. Mindenki nevetett.

Halász megölelte mindegyiket, és kiküldte a pályára a csapatot.

A második félidő erőteljes brazil támadásokkal kezdődött. Ebben Mandokinak is nagy szerepe volt. Jobbnál jobb labdákkal indította Carvalhót, Zizit, Cariocát vagy Gomest, és ezekből számos veszélyes helyzet lett. Az 56. percben pedig gól. A Mandoki - Santana - Nestor összjáték után a neki továbbított labdával Carioca megint az ötösig cselezte magát, aztán hátra gurított Gomeshez, akinek erős lövését a jó irányba vetődő Szentiványi nem tudta védeni (2-2). A brazilok kiegyenlítettek, levegőben lógott a meglepetés. Már ha meglepetésnek minősíthető az, hogy Brazilia, amely immár egy évszázada a világ egyik legjobbja, legyőzi a világbajnokságon első ízben szereplő, és jórészt ifi korú játékosokból álló Luxemburgot.

A VIP-páholyban izgatottan köpködte a szotyolát az államelnök, míg a mellette ülő brazil főméltóság egyre lelkesebbnek tűnt. A biztonságiak is izgultak. Nem volt utasítás arra, hogy mi a teendő, ha kikap a csapat, és az elnök kedve elromlik. A központ is csak azt tudta mondani, hogy tartsanak ki, legyenek tapintatosak, és ha balhé lesz, azt próbálják meg ők elvinni. A brazil győzelemből semmiképp sem lehet magyar botrány. Abban az esetben életbe lép a „hazaárulós” változat. De reméljük a legjobbakat.

A brazilok önfeledt öröme nem tartott sokáig. Halász valamit mutogatott a pálya szélén, a luxemburgi játékosok pedig elkezdtek komolyan focizni.

Már a 61. percben kialakult egy veszélyes helyzet, Varsányi beadását azonban Guriga nem lőtte meg elég erővel, és Costa ujjheggyel ki tudta tolni a jobb felső sarokból. A szögletet Varsányi bal külsővel kegyetlenül megcsavarta, de a brazil kapus azt is kiütötte. Calheiros felszabadított, Juhász azonban ugyanolyan mozdulattal, ugyanolyan szögben lőtte vissza, és a brazil kapus erre már nem volt felkészülve. A labda a jobb felső sarokba szállt, de annyira pontos volt, hogy a két kapufa közé beszorulva nem

esett be azonnal a hálóba. Mindenki csak bámult, ilyet eddig nem láttak. Mire Costa feleszmélt, hogy még nincs minden veszve, és odaugrott, addigra engedett az anyag, és a labda éppen bepottyant. A luxemburgiak fellélegeztek, a lelátón pedig még hosszú ideig élénken tárgyalták az eseményt. Juhász góljával a luxemburgiak másodszor is megszerezték a vezetést (3-2).

     A középkezdés után a brazilok hamar elvesztették a labdát. Juhász szerelte Santanát, a jobb oldalon Pintért ugratta ki, akinek erős lövését Costa szögletre ütötte. Pintér gyorsan elvégezte a szögletrúgást. A labda Kerekes mögé szállt. Kerekes azonban nem jött zavarba, előre hajolt, és a labdát a jobb sarkával a meglepett Costa fölött középen a léc alá ejtette. (4-2). A brazilok természetesen nem adták fel, de a luxemburgi védelem szilárdan helyt állt. A 72. percben Zizi nehéz szögből az oldalhálót találta el. A 75. percben Carvalho szökött el a jobb oldalon. Már Dékányt is kicselezte, de Juhász úgy pöckölte ki előle a labdát, hogy utána a lábát is vissza tudta rántani. Carvalho nagyot esett, és a vállát is fájlalta, de a bíró nem látott szabálytalanságot. Juhász odament, és meglapogatta a brazil játékos vállát. Folytatódtak a luxemburgi rohamok. A 78. percben Kerekes kapott egy remek labdát, a brazil tizenhatos felé tört előre. Bár Carvalho buktatta, Kerekes csak egyet bukfencezett, és rohant tovább. A bíró, a bolgár Dimov, az előnyszabály miatt nem fújta le a szabálytalanságot. De amikor Silva 10 méterre a kaputól lerántotta Kerekest, tizenegyest ítélt. Silva sárga lapot kapott. Kerekes állt oda, hogy elvégezze a büntetőt. Alaposan megnézte magának a kaput, majd jobb lábbal a jobb kapufára lőtte a labdát. A labda visszapattant hozzá, a többiek előre mozdultak, Kerekes pedig senkitől sem zavartatva újra rálőtte, most 8 méterről. Ezúttal ballal, és a bal kapufát találta el, de úgy, hogy a labda megint hozzá jött vissza. Kerekes akkorra már az ötösig jött előre. Harmadszorra jobb belsővel egyenesen a kapu közepébe juttatta a labdát, miközben a brazil kapus még mindig a földön feküdt, és csak a tekintetével tudta követni az eseményeket. (Ezzel már 5-2 lett az eredmény.)

Halász később így kommentálta az esetet: — Ez a csapat már nem az én csapatom. Ezeket már nem kell oktatni. Mindent tudnak, amit a szakmáról tudni lehet. Rám már nincs szükség.

A szövetségi kapitány a gól után alkalmasnak találta az időt, hogy behozza a luxemburgi születésű játékosait. Bourbaki Dékányt váltotta fel, Juncker Lakatost, Goldstein pedig Csutorást. A cserékkel egy picit meggyengült a védelem, de már nem volt nagy jelentősége. A luxemburgi tévé riportere nagyon örült. Végre büszkén mondhatta ki a honfitársainak a nevét. A csatársor maradt. Az utolsó tíz percben Luxemburg azt a könnyed játékot, az örömfocit adta elő, amely miatt annyira kedvelték világszerte. A brazilok ezt nem tudták, és talán nem is akarták megzavarni. Amikor közbeavatkoztak, elég gyorsan el is vesztették a labdát.

De még korántsem volt vége. A mérkőzés eddig is remek volt, talán az egész torna legjobb meccse, de a koronát az itt következő esemény tette fel rá. Ez volt az a mozzanat, amit szerte a világon a legtöbbször megismételtek, minden összefoglalóba belekerült, és valóban futballtörténeti esemény lett.

 A 93. percben, a bejelentett hosszabbítás legvégén Juhász Zomborit indította, aki nem sokat teketóriázott, hanem rálőtte. A labda a bal felső sarokba tartott, Costának nagyot kellett nyújtóznia, hogy beleérjen. A szögletet elvégzésére Rottenbiller állt oda. Közben a luxemburgi játékosok helyezkedtek, Juhász is előre jött. Rottenbiller jól alányúlt, a labda túlságosan magasan indult el a kapu előtere felé. Costa rámozdult, de úgy vélte, hogy senki sem fogja elérni, ezért az ötösnél ugrásra készen álló Zomborira koncentrált. És ekkor olyasmi történt, amire még nem volt példa a labdarúgás történetében. Senki sem vette észre, hogy a szöglet elvégzésének pillanatában Kerekes bakot állt, Juhász felugrott rá, sőt, még a vállára is hágott, és mindenki fölött toronymagasan kiemelkedve, a léc alá fejelt. A kapus visszafordította tekintetét, és dermedten nézte.

     A közönség is elnémult. Majd egyszerre robbant ki belőlük a nevetés, amely másodpercek alatt röhögéssé vált, és végighullámzott a lelátón. Dimov bíró is

nevetett. De a fejét is vakargatta, mert ilyen esetről nem rendelkezik a szabálykönyv. Végül egymás után ötször a sípjába fújt. Az első kettővel adta meg a gólt, a másik három pedig azt jelentette, hogy vége a mérkőzésnek. 

Luxemburg 6-2-re győzött, és ezzel történelmet írt. Nemcsak először került ki a világbajnokságra, hanem meg is nyerte azt.

A közönség felállva tapsolt, serényen működtek a videofelvevők. A brazilok fáradtan, de kellemetlen érzések nélkül gratuláltak a győzteseknek, azok pedig összeborultak, és sugárzott az arcuk. Halász tanár úr hajdanán megígérte nekik, hogy ha mindent jól csinálnak, akkor világbajnokok lesznek, és ez most megtörtént. Valósággá vált az álom.

Nemsokára megtartották az ünnepélyes eredményhirdetést, elhangzott a luxemburgi himnusz. A játékosok szeméből könnycseppek gördültek. A közönség ezután elénekelte a magyar himnuszt is. És joggal. Mert bár a hivatalos hazai sportvezetés vonakodott a "hazaáruló" focisták mellé állni, a győzelmet a nézők mégis a nemzet sikerének könyvelték el.

A világbajnoki serleget Juncker vette át az államelnöktől, aki hangsúlyozta, hogy a magyar nép régóta megérett a világbajnoki serlegre, ez a nemzeti együttműködés rendszerének és a nemzeti sportpolitikának egyértelmű diadala.

— Mit mondott? — kérdezte a luxemburgi képviselőház elnöke a kísérőjétől. De a tolmács nem fordított le mindent.

A világbajnokság gólkirálya Zombori lett (Guriga a második), a legjobb játékos pedig Kerekes.

A sajtóértekezleten Halász dicsérte a játékosait, egyenként megköszönte nekik a közös munkát, és a luxemburgiaknak is a sikeres beilleszkedést és a kitartásukat.

Amikor megkérdezték, hogy egyetért-e az államelnök interpretációjával, azt felelte, hogy ez a győzelem mindenekelőtt a luxemburgi emberek sikere, akik befogadták a hazájukban mellőzött sportolókat. Külön megköszönte Filibuster nagyherceg közbenjárását, amit ezzel az aranyéremmel kellően honoráltak.

Megkérdezték, magyarnak tartja-e magát.

— Kettős állampolgár vagyok, félig magyar, félig luxemburgi, mint a csapatom legtöbb tagja — válaszolt. — Magyarként készültünk a világbajnokságra, és luxemburgi állampolgárként győztünk. Így értük el azt a sikert, amire a saját hazánkban nem lett volna esélyünk.

A Nemzeti Együttsportolás című lap munkatársa megkérdezte, hogy a világbajnokság után részt kíván-e venni a hazai labdarúgás vezetésében, és ha felkérik, elvállalná-e a szövetségi kapitányi megbízatást.

— Erről nem tudok nyilatkozni — felelte. — Ilyen felkérést nem kaptam. Ha felkérnek, elgondolkozom rajta. De az a helyzet, hogy ha sikert akarunk elérni, akkor mindent elölről kell kezdeni. Erre pedig a magyar kluboknál nem sok készséget látok.

— Az Aréna jó eredményei és a mostani világbajnoki győzelem következtében önt tekintik a világ legjobb edzőjének. Ha itthon nem kap felkérést, elfogadná-e valamelyik rangos európai klub edzőségét? — akarta tudni egy olasz tudósító.

— Én igazából nem is vagyok edző — válaszolta Halász. — Egyszerű tornatanár vagyok, és azokkal a fiatalokkal érek el jó eredményeket, akik még nem tudnak focizni. Akik már tudnak, vagy azt hiszik, hogy tudnak, azokkal nehéz lenne együtt dolgozni. Azok a futballisták már el vannak rontva. Ők úgy profik, hogy megélnek a fociból. A tanítványaim úgy profik, hogy mindent tudnak a fociról. A számukra a labdarúgás nem pénzkereset volt, hanem az életük. A küldetésük.

— De azért mindenki jó sokat keresett.

— Igen. Az Aréna pénzügyei jól állnak. Most már talán saját stadiont is építhetnénk. De minek? A klub megszűnik. A bevételt el fogjuk osztani. Igazságosan. Mindenki megkapja a magáét, és azt csinál vele, amit akar.

— Önnek mekkora a részesedése?

— Annyi, mint minden egyes játékosnak. Ők nem győzhettek volna nélkülem, de én sem lehettem volna sikeres nélkülük.

— A játékosok haza kerülnek? Vagy a nagy európai klubok érdeklődnek irántuk?

— Sokan érdeklődnek.

— Kit mennyiért ad el? — kérdezte egy brit tudósító.

Halász elmosolyodott. — Én senkit nem adok el. Az Aréna megszűnik, nem lesz, aki kereskedjen a játékosokkal. Amit az egyesületnek ígérnének, azt a pénzt közvetlenül a játékosok kapják, ők szerződnek, a saját nevükben. Én ebben már nem veszek részt.

Mások is érdeklődtek a tervekről. Halász elmondta, hogy még az őszi szezon előtt világ körüli utat szeretnének tenni, és az a bevétel is felosztásra kerül.

Megkérdezték a játékosokat is. Bourbaki elmondta, mennyire jó élmény volt egy elhivatott edző keze alatt dolgozni, és ilyen világklasszisokkal egy csapatban focizni.

Juncker azt mondta, hogy meglepte, amikor Halász őt kérte meg a serleg átvételére, és milyen büszkeség volt alkalmi csapatkapitányként szerepelni.

Goldstein megköszönte a játéklehetőséget, és hogy még góllövésre is volt alkalma.

Kerekestől megkérdezték, hogy begyakorolták-e a 90. percben bemutatott bakállást.

— Nem, ez egyáltalán nem szerepelt az edzésprogramban — felelt mosolyogva a játékos

— Talán akkor találták ki?

        — Nem. Rottenbillerrel és Juhásszal hülyéskedésből beszéltünk egy ilyen figuráról. Hogy ez milyen klassz megoldás lenne. Amikor az utolsó percben szöglethez jutottunk, és Juhász is előre jött, hirtelen rájöttem, hogy ez a tökéletes alkalom. Mutattam Juhásznak, hogy bakot fogok állni, ezt Rottenbiller is észrevette, így mindhárman ugyanarra gondoltunk. Utána már csak az kellett, hogy a labda a megfelelő magasságban jöjjön. De hát azért tanultunk meg focizni, hogy ez már ne legyen probléma.

        — És a sarkalásos gól? Úgy tudjuk, hogy az esélyes a világbajnokság legszebb góljára is. Azt sem gyakorolták be?

        — Nem. De az ötlet magától adódott. A sarkalásos passzokat eleget gyakoroltuk, ez a lövés nem sokban különbözött attól. Mit csináljak, ha a beadás a hátam mögé jön? Az én helyemben ön is ezt tette volna, nem?

A riporterek nevettek. A kérdezőről azt sem tudták feltételezni, hogy kocogni tud, nem hogy focizni, ilyen színvonalon. Ő maga is elnevette magát.

         — Hát a háromszori tizenegyes? Véletlen volt-e, hogy kétszer is magához pattant vissza a labda? Az olyan volt, mint egy cirkuszi mutatvány.

Kerekes elvigyorodott. — Véletlen volt. De én is besegítettem. Halász tanár úr mondása jutott akkor eszembe: Egy késdobáló soha nem lehet indiszponált. Mi mindnyájan nagyon megtanultunk rúgni, az pedig részben a rúgás pontosságán múlik, hogy a kapufáról merre pattan a labda. Persze ha nem sikerül, akkor most fel sem vetődne, hogy véletlen volt-e.

Mandokitól at kérdezték, hogy magyar származású lévén, milyen érzés volt a magyarok ellen futballozni.

— Az ember nem foglalkozik ilyen kérdésekkel. Az ellenfél az ellenfél. A meccs előtt nem is találkoztam velük. Majd talán ma este, a közös vacsorán. Bár, tudják, nekem a portugál az anyanyelvem, anyám Angolából származik, és otthon az apám is

portugálul beszélt. De biztosan lesz ott tolmács. Meg hát mindannyian beszélünk angolul.

Halásztól megkérdezték, hogy mi lesz a luxemburgi válogatottal, ha ő ott hagyja őket.

— Nélkülem is boldogulni fognak. Már egészen jól futballoznak.

— Ki lesz az új luxemburgi szövetségi kapitány?

— Ez az ő dolguk. De Gommer és Hartmann sok mindent eltanult tőlem. Ők segítettek az edzéseken, és az elméleti megbeszéléseken is jelen voltak. Bármelyikből jó szövetségi kapitány lehet.

— És a magyarok?

— A magyar játékosok szabadon eldönthetik, hogy melyik válogatott színeiben akarnának inkább szerepelni. Most Luxemburg a legnagyobb név a piacon. Az Aréna nélkül persze nehéz lesz megőrizni az eredeti szellemiséget, de mindegyikük eléggé megtanulta a mesterségét ahhoz, hogy a jövőben önállóan is boldoguljon, bármelyik csapatba be tudjon illeszkedni.

— Magyar klubcsapatokba is?

— Ezt ők döntik el. Momentán egyik magyar klubcsapatot sem tartom nagyon jónak, nem tudnának mit kezdeni az arénás nevelésű játékosokkal, de ezt a lehetőséget sem zárom ki.

— Nem fog hiányozni az Aréna?

— De, hiányozni fog. Nekik is, nekem is. De hát a világon semmi sem tart örökké.  És a játékosok, miután elérték azt a célt, amit évekkel ezelőtt kitűztünk, végre azok lehetnek majd, akik akarnak lenni. Az egyik orvos, a másik közgazdász, a harmadik pedagógus.

— Esetleg tornatanár?

— Az is lehetséges. Mostantól övék a saját életük. Teljesen. Alaposan megdolgoztak érte.

A következő napokban a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökét is megpróbálták nyilatkozatra bírni, de Baradlay nem ért rá. El volt foglalva. A következő esztendő labdarúgó költségvetésének részleteit dolgozta ki.

Még arról kell beszámolnunk, hogy a Halász által összeállított futball-katalógus, a helyzetek osztályozása és fejezetenként számos példa elemzése a világbajnokság után könyv alakban is megjelent, és pár hét alatt felkerült a New York Times sikerlistájára. Halász szeretett volna létrehozni egy budapesti futball-akadémiát, de a Labdarúgó Szövetség ellenezte a tervet, mondván, olyan megoldásokkal akarja traktálni a fiatal labdarúgókat, amelyek teljesen idegenek a labdarúgó kultúrától. Így az akadémia Bécsben jött létre, és azonnal több száz hallgatója lett. Halász csak az évnyitón jelent meg, nem akart a sportág gurujaként viselkedni. A játékosai közül Juhász vállalta, hogy értelmezi a szabályokat és eljárásokat, illetve hogy bemutatja az egyes lépéseket, trükköket.

Utójáték

A világbajnokság elmúltával Halász László jelentkezett a nemrég átszervezett Nemzeti Sport-, Egészségügyi, Vallás- és Oktatási Minisztériumban, hogy megtudja, szükség van-e rá szövetségi kapitányként. A tárgyalások azonban elakadtak. Az illetékesek nem értek rá. És még mindig nem múlt el az a dilemma, hogy a luxemburgi válogatott aranyérmét ünnepelhetjük-e magyar sikerként, vagy jobb, ha nem is beszélünk róla. Egy hónap a bizonytalanságban telt.

Közben a világbajnok válogatott világ körüli turnéra készült. Mérkőzéseket kötöttek le Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában.

A játékosok nagy kedvvel készültek rá. Eddig csak Európát ismerték meg úgy-ahogy. Most megismerhették a világot. És a világ is megismerhette őket. Személyesen.

Bár a program szoros és meglehetősen fárasztó volt, a játékukkal mindenütt meg voltak elégedve, minden stadionban tízezrek fogadták őket. Halász már nem volt annyira szigorú a játékosaihoz, hagyta, hadd fürödjenek a népszerűségben.

Ezen a turnén már Kende és Lakatos is csatlakozott a csapathoz, és velük ment Juncker, Bourbaki, Goldstein és néhány más luxemburgi illetőségű csapattársuk is, olyanok, akik nem jutottak szóhoz a magyarországi világbajnokságon.

Az első mérkőzést Prágában játszották, és 4-0-ra győzték le a cseh válogatottat. A gólokat Zombori, Pintér, a váratlanul előre rontó Rottenbiller, valamint Juhász lőtte. A cseh sajtó nagy tudósításokban számolt be a mérkőzésről, és interjút készítettek Halásszal, Zomborival és Pintérrel. A cseh kapus is úgy nyilatkozott, hogy a luxemburgi csatárok ördöngösen cseleztek és változtatták a helyzetüket, a labdáiknak pedig olyan ereje volt, hogy azokat a saját kapusuk, Szentiványi sem tudta volna megfogni.

A cseh állami tévében éppen a visegrádi négyek labdarúgásáról beszélgettek, nagyon optimistán. A lengyel, a cseh és szlovák válogatott nem is szerepelt rosszul, de a programba valahogy belevették Luxemburgot is. Ez ellen később tiltakozott a prágai magyar nagykövet, de a bakin már nem lehetett segíteni.

Amikor a luxemburgiak elnyerték az aranyérmet, az utcákon rokonszenvtüntetéseket tartottak a luxemburgi színekben szereplő magyar játékosok mellett. Ugyanez volt a helyzet Szlovákiában is, ahonnan nemcsak a VB mérkőzéseit, hanem a prágai vendégszereplést is nagy figyelemmel kísérték. Egy kisebb incidensre sor is került magyar és szlovák csoportok között, és emiatt Halásznak külön is nyilatkoznia kellett.

— A labdarúgásban nem ellenségek vannak, hanem ellenfelek, és a sportszerűség minden mérkőzésen kötelező. A szlovákiai magyaroknak semmi okuk sincs arra, hogy a luxemburgi sikerekre hivatkozva összetűzéseket provokáljanak.

Prágában elmentek a Na bojisti utcán lévő Kehelybe, Svejk kedvenc sörözőjébe, de Halász csak limonádét kért. A játékosai is csak belekóstoltak a híres cseh sörökbe. Az edzéseken kívül is egészséges életmódot folytattak.

Meg kell említenünk, hogy ezekben a napokban két barátnő is csatlakozott a csapathoz. Halász nekik is köszönetet mondott a türelmükért és a kitartásukért. 

          — Amikor erről a világ körüli turnéról hazaérkezünk, sértetlenül megkaphatjátok a kedveseiteket — mondta, nagy nevetések közepette. Piroska még mindig kitartott Juhász mellett, de Lívia már eltűnt. Zomborit ezúttal már egy triatlonista hölgy, a 22 éves, finn születésű Ursula bátorította. A fiatalember egy ideje már a gólokat is az ő tiszteletére lőtte. És a születendő unokának sem kell szégyenkeznie, valóban világbajnok ás gólkirály lett a nagypapája.

Folytatódott az útjuk. Legközelebb Norvégia ellen győztek, 3-0-ra. Vendéglátóik nagyon kedvesek voltak. Minden játékos kapott ajándékba egy-egy norvég mintás pulóvert, ami nagyon jól jött a hideg északi időjárásban. A norvég lapok dicsérték a vendégeket, és Halásznak ott is alkalma volt nyilatkoznia a labdarúgás nemzetközi jellegéről. Kiemelte, hogy szinte mindegyik válogatottban voltak külföldön született és honosított játékosok, és alapjában semmi különbség nincs a hazaiak és az idegenek között, feltéve, hogy mindannyian a közös győzelmet, az együttes sikert akarják elérni. És mi mást is akarhatnának?

— Mi a véleménye a norvég labdarúgókról? — kérdezték tőle.

— Momentán nem tudok érdemben nyilatkozni. Az emberanyag jó, de talán a játékuk egy kicsit darabos, és taktikailag nem eléggé átgondolt. De Európában nem a legrosszabbak közé tartoznak. Ezen a mérkőzésen is volt egy pár szép pillanatuk. Csak így tovább!

Oroszországot 5-2-re verték meg. A találkozót Szentpétervárott tartották, ahol is gyönyörködhettek a sarki fényben.

Házigazdája pohárköszöntőt tartott a több mint fél évszázados magyar-orosz barátság tiszteletére. Halász válaszképpen annak a reményének adott hangot, hogy az ukrán kérdés rendezése után Semtyesztyerov államelnök (Putyin utóda) a világ békéjének megőrzése érdekében fog tevékenykedni. — Ha nincs béke, nincs labdarúgás sem — tette hozzá. Vendéglátói bólogattak, de a mosoly lehervadt az arcukról. Nehéz idők voltak ezek, mint mindig.

Aztán a csapat délnek fordult. Törökország ellen 2-0 arányban győztek. A török csapatban ott voltak még a Fenerbahcse játékosai, akik már régi ismerősként üdvözölték őket. A közönség hangosan ünnepelte a világbajnokokat, és csak egy kisebb incidens történt, amikor is iszlám szélsőségesek azt követelték, hogy távolítsák el a nyugati métely terjesztőit az országból. Az ügyben az államelnöknek is meg kellett szólalnia. Nagyon öreg volt már, de továbbra is ő volt az iszlamistává áthangolódott ország hivatalos feje. Éles szavakkal ítélte el a luxemburgi gyarmatosító politikát, amelynek immár magyarok is áldozatául estek, de elhatárolódott a provokációktól. Hozzátette azonban, hogy „a nép igazságos haragját nem szabad korlátok közé szorítani.” Halász nagyon ügyelt arra, hogy a játékosainak ne essen bajuk. Miután megérkeztek, sürgősen átköltöztek egy másik szállásra. És jókor, mert az eredeti helyszín előtt tüntetők gyűltek össze, és gépkocsikat is égettek. Halász még éjszaka felhívta Kerekes szüleit, biztosította róla, hogy a játékosoknak nem esett bajuk, és arra is megkérte, hogy ezt közölje a többi szülővel is.

Korea következett. A második koreai háború és a két ország végleges egyesülése óta ez volt az első mérkőzés, amelyen európai csapatot láttak vendégül. Luxemburg 6-2-re győzött, a mérkőzés előtt ellátogattak a Hősi Halottak Emlékcsarnokába, ahol filmet is láthattak a testvérgyilkos háború borzalmairól. A koreai elnök hosszan méltatta az európai országok szolidáris magatartását és azt a humanitárius segítséget, amelyet a háború idején, illetve utána nyújtottak a sokat szenvedett koreai népnek.

Ezen az eseményen részt vett a kínai nagykövet is, és megemlítette Magyarország sikeres keleti nyitását, amelynek következtében a kínai ipar sokkal jobb feltételek között tud exportálni Európába. Majd meglebegtette a bevándorlási kötvényét, amelynek birtokában ő is Magyarországra költözhetne és magyar állampolgárságért folyamodhatna, de az adott helyzetben jobban szolgálhatja diplomataként a népek barátságát.

Ezután átruccantak Japánba. Ott 3-0 volt az eredmény. A játékosok mélyen meghajolva köszönték meg a lelkes fogadtatást. A nézők azt kiáltották: “szajónára!” Ott sem tudták megúszni az interjúkat. Juhászt a japán sportról kérdezték, de csak annyit tudott kinyögni, hogy „tollszárfogás”, és ezen a vendéglátók udvariasan kuncogtak, a kezüket a szájuk elé tartva. Szakéval kínálták a vendégeket, de azok Halász egyetlen szemöldökrándulására úgy döntöttek, hogy ezúttal sem fogadják el az alkoholt. Talán majd legközelebb.

Tokióban alig győztek álmélkodni a japán elektronika csodáin. A hotelban robot köszöntötte őket, mélyen meghajolva, és pislogó szemekkel közölte velük a tudnivalókat. A szobák fel voltak szerelve a legmodernebb telekommunikációs eszközökkel, könnyen tudtak beszélni a magyar hozzátartozóikkal, és a hívott fél mozgóképként jelent meg a falon, teljes nagyságban, és három dimenzióban. Teljes volt az illúzió, hogy személyesen is ott vannak velük. Csak megölelni nem lehetett őket. A városban mozgójárdán közlekedtek és önvezérlő taxikon, és nehezen tudták megmondani, hogy akiket az utcán, a házak előtt vagy az ablakokban, tornácokon látnak, azok élő emberek vagy robotok.

Ausztráliát ritkán látogatja meg európai labdarúgó válogatott. Még emlékeztek a csehszlovák Csupaláb-együttes diadalmenetére, amelyről Eduard Báz tudósított, a Csodacsapat című regényében. Ez a történet Halász Lacikának is kedvenc olvasmánya

volt. Most a tanár gyerekei 6-0-ra győztek. Elvitték őket az őserdőbe, láttak krokodilt, kengurut, és kacsacsőrű emlőst is. Még a bennszülöttek alkalmi focicsapatával  is játszottak egy barátságos kispályás mérkőzést. Könnyed és udvarias játékkal 3-1-re győztek. A bennszülöttek nagyon boldogok voltak az eredménnyel,  a luxemburgi játékosoknak számos amulettet és helyi népművészeti tárgyat ajándékoztak.

Az amerikai kontinens következett. Chile ellen 4-1. Argentínában már fogytán volt a lendület, kezdett kiütközni a turné fáradsága (1-0). Brazília ellen csak 3-3-as döntetlent tudtak elérni. A világbajnoki döntőben elszenvedett vereség után ezzel a brazilok nagyon meg voltak elégedve. Megint meginterjúvolták a magyar származású Mandokit, aki a világbajnokságon szereplő brazil válogatott egyik oszlopa volt, és a nevét országszerte mindenki megismerte.

Uruguayt 1-0-ra, Mexikót 3-2-re verték meg.

Nagy kíváncsisággal érkeztek az Egyesült Államokba. Titokban mindenki oda vágyott. Az amerikai válogatott jó csapat volt, főleg bevándorlókból állt, de már a saját nevelésű játékosaik is megtanultak focizni. Halász fiai könnyedén győztek 2-0-ra, de kevés néző akarta látni őket, mivel épp akkor játszották a World Series egyik fontos baseballmeccsét, ami Amerika-szerte az első számú csapatjáték (talán a kosárlabda versenyezhet vele). Némi csalódást okozott az alacsony nézőszám (tulajdonképpen a magyarországi stadionok kis látogatottságára emlékeztetett, mondta is Kerekes, hogy otthon érzi magát), de a vendéglátók azzal engesztelték ki őket, hogy vásárlási utalványokat adtak nekik, amit egy jó nevű áruházláncban lehetett beváltani. (Az áruházlánc azóta csődbe ment, és bezárt.)

Végül visszarepültek Európába. Portugáliát 4-2-re, Spanyolországot 3-2-re, Franciaországot pedig 5-1-re verték meg. Itt is voltak turistáknak járó meglepetések. A portugálok elvitték őket Madeirára, Spanyolországban megmutatták nekik azokat a bikákat, amelyeket a hagyományos bikafuttatásra neveltek. (Ezt a játékosok udvariasságból nem kommentálták.) Franciaországban pedig megnézték azokat a látnivalókat, amelyeket nem tudták felkeresni korábbi párizsi útjuk során. Így a nemzeti könyvtárba is bejutottak, Halász nagy örömére. Párizsban volt még egy meglepetés: egy tinédzser korú csapattal kellett megmérkőzniük, de hogy nekik is lehessen esélyük, a vendéglátó csapatnak egyszerre húsz tagja lehetett a pályán. Ez nehéz helyzetek elé állította a magyar labdazsonglőröket, úgy érezték, mintha a gyerekek mindig a nyakukon lennének. Végül nehéz küzdelemben győztek 8-2-re. Halász megdicsérte a kihívóikat, és elmesélte nekik, hogy a nagy játékoslétszám ötlete neki már egy évtizede az eszébe jutott, és reméli, hogy egyszer lesz olyan szabálymódosítás, ami épp ezt fogja bevezetni.

Az utolsó két héten Olaszországban vendégeskedtek. Itt nem a válogatott ellen léptek pályára, hanem három klubcsapat ellen. A Fiorentina ellen 6-2, az Internazionale ellen 1-0, az AC Milan ellen pedig 3-0 lett az eredmény. 

A milánói mérkőzés volt a luxemburgi-magyar vegyes csapat utolsó együttes fellépése.  És ennek később még különös jelentősége lett.

Halász nagyon szerette volna, ha végre a "hivatalos" magyar válogatottat is kihívhatják, de az a meccs a magyar fél érdektelensége miatt nem jött létre.

Ekkor széledt szét az együttes.

Sor került végre a nagy osztozkodásra. Minden játékos nagyon gazdag lett. Ha akarták volna, abba is hagyhatták volna a futballozást. De ragaszkodtak hozzá, és többé-kevésbé ragaszkodtak egymáshoz is. Igyekeztek csapattársaikkal együtt, ugyanabban az együttesben elhelyezkedni. Így például Kerekes és Zombori új klubja a Chelsea lett, Gurigáé és Suhajdáé a Manchester United, Korompay, Csutorás és Varsányi a Barcelonába került.  Rottenbiller és Pintér abbahagyta a futballozást, ők az egyetemen tanultak tovább. Juhászról pedig már elárultuk, hogy a bécsi futball-akadémián oktatja majd a gyakorlati tantárgyat.

Halász bement a minisztériumba, és megkérdezte, mi a helyzet. Szövetségi kapitányként most sem tartottak rá igényt. Távollétében meg is állapodtak a kazah Zamirjevvel, hogy Gurgolya helyett, aki időközben lemondott, ő irányítsa a válogatott munkáját.

A kazah szakember az első válogatott mérkőzésére Kerekest, Zomborit és Varsányit állította be, és megállapodott velük, hogy külföldi munkájuk alatt is rendelkezésére állnak a magyar válogatottnak.

Az új magyar válogatott Szlovéniát fogadta Budapesten, és a megújult gárda 1-0-ra győzött. Az egyetlen gólt Zombori lőtte, Varsányi átadásából. A szurkolók elégedettek voltak. Igaz, hogy ez a csapat majdnem ugyanolyan gyenge volt, mint a  korábbi, de legalább volt jó pár világbajnokunk, és ez gyógyír volt a magyar nép lelkének. A világbajnokság megerősítette a nemzeti öntudatot, és a tévében megint lehetett vetíteni a nagy idők legszebb pillanatait – Puskás, Albert és Gera után már Kerekes, Zombori, Juhász, Pintér, Varsányi emlékezetes megmozdulásait. Megint voltak hőseink, és megint nem volt már annyira fontos, hogy maga a foci jó legyen. Elég volt rágondolni.

            Halászból nem lett sztáredző (bár a FIFA háromszor is a világ legjobb edzőjének választotta), hanem visszatért az oktatói pályára, a Horthy István Fiúgimnáziumba. De ezúttal nem bízták rá a testnevelést.

— Szép dolgokat műveltél a fociban, büszkék is vagyunk rád — mondta neki az igazgató —, de az nem járható út, hogy a hazafias testnevelés helyett focistákat nevelsz. Ennek véget kell vetni. A minisztériumból is leszóltak, hogy elég volt az egyénieskedésből. Szorosabban kell követni a tantervet. És nem tudom, hallottad-e, hogy az új tanterv minden egyes testnevelési órára is meghatározza a szükséges tennivalókat. A test erősítése, honvédelmi nevelés, a jövendő katonák felkészítése a huszonegyedik század hadviselésére, ez a cél. A sportot hagyjuk a hivatásos sportolókra!

— Értem. De akkor velem mi lesz? Talán csak nem rúgtok ki? — kérdezte Halász egy kicsit megszeppenve. Mert igaz ugyan, hogy az Arénából rá eső vagyonból könnyedén élhetne ameddig akar, szüksége volt a fiatalokkal, a diákokkal való napi kapcsolatra is.

— Nem, attól ne félj! — mondta az igazgató. — Megüresedett az egyik irodalomtanári állás. Kökörcsin papa abbahagyta. A jövő évben irodalmat fogsz tanítani. De eleve azt is akartad, nem?

— Azt is. Irodalmat és testnevelést. De elfogadom, legyek csak irodalomtanár, nekem az is nagyon jó lesz.

— Rendben, akkor megegyeztünk — mondta az igazgató. — Mindjárt odaadom az irodalmi tantervet. Janus Pannoniustól Wass Albertig, ami elő van írva. A fő cél itt is a hazafias nevelés. De hiszen tudod.

— Persze, és nem is számítottam másra.

— Sokan irigyeltek a sikereid miatt — jegyezte meg az igazgató.

— Erről nem tehetek. De talán majd visszafogadnak. A futballsikerek nem tettek nagyképűvé, felfuvalkodottá.

— A gazdagságodat is irigylik sokan. Egy kicsit én is — mondta az igazgató.

— Szabad a pálya — mosolyodott el Halász. — Bárki megpróbálhatja. Bár sok múlik a szerencsén.

— Jó szerencse, semmi más — mondta az igazgató, némi éllel. De nem zökkentette ki Halászt.

— Zrínyi sem csak a szerencsében bízott. Mindent megtett annak érdekében, hogy rábeszélje a magyarokat az idegen hódítók elleni küzdelemre. Igazi hazafi volt.

Halász tanár úr úgy érezte, hogy az új pályán is van mit tennie, ezért nem bánta a változást.  Ellenkezőleg, új erővel látott munkához. Felelevenítette irodalmi tanulmányait, elővette a Füst Milán munkásságának bizonyos vonatkozásait tárgyaló disszertációját, és jegyzeteket készített.

Az iskola diákjaiban még élénken élt a sikeres futballedző varázsa, drukkoltak neki a világbajnokságon is. Azon gondolkozott, hogy miként lehetne ötvözni az irodalmat a labdarúgással. Valamilyen kompromisszumot keresett. Akkor kezébe vette a szakdolgozatát. Hm. Füst Milán. Ezzel lehetne valamit kezdeni. Aztán fény gyúlt az agyában.

2043 tavaszán, már irodalomtanárként, megalakította kedvence csapata, az AC Milan labdarúgó klub mintájára az AC Füst Milán elnevezésű irodalmi önképző kört. Először értetlenkedve fogadták az ötletet, de mivel irodalomtanárként is kiválóan helyt állt, sokan jelentkeztek. Az önképzőköri tagok sorra nyerték az országos tanulmányi versenyeket. A diadalmenet folytatódott. De ez már egyik másik könyvbe kívánkozik.

 

Ennek az összeállításnak a végén azonban szót kell még ejtenünk egy megható eseményről. Halász tanár úr feleségül vette Térey Ilonát, a “lelki gyúrót”, akiről kiderült, hogy az irodalmat is szereti, és okos megjegyzéseivel a férjének is segítségére lehet.

     A menyegzőn minden játékos megjelent, a luxemburgiakkal együtt. Halász meghívta Filibuster nagyherceget is, de ő egy újabb afrikai vadászatra hivatkozva kimentette magát. Halász pohárköszöntőt tartott a tiszteletére, kiemelve, hogy a segítsége nélkül nem sikerült volna elérniük ezt a nagyszerű eredményt.

A lakodalom jó hangulatban zajlott. Az Aréna több kiváló focistája is bevallotta, hogy titokban szerelmes lett a pszichológusnőbe, de mivel látták, hogy a tanár úrral kellett volna rivalizálniuk, nem merték kimutatni az érzéseiket.

     Térey Ilona (most már mint Halász László felesége) elpirult, és megjegyezte, hogy ezt ő is megérezte, de részben a korkülönbség miatt, részben pedig a bonyodalmak elkerülése érdekében nem árulta el, hogy ezek a fiúk neki is tetszettek, egytől egyig. Halász hirtelen odanézett, és felvonta a szemöldökét, de Ilona gyorsan odabújt hozzá, és azt mondta: “Meg itt volt nekem ez a fantaszta nagyfiú is, aki annyira beletemetkezett a munkájába, hogy észre sem vette, mennyire bele voltam esve.”

     A játékosok szülei is eljöttek, kivéve Csiszár apukát, aki megmaradt azon a véleményen, hogy Halász nemzetáruló lett, és büszke volt arra, hogy a fia nem vett részt ebben a gusztustalan összeesküvésben. A fiú azonban titokban találkozott az osztálytársaival, és másnap reggel rendeztek egy grundfoci-meccset, amelyen megint ő volt a jobbszélső. A válogatottal neki sem volt szerencséje. Négy mérkőzésre rakták be, de csak két gólpasszt tudott adni, saját gólt nem szerzett. Mivel a kilépésekor az ő nevére is kiutaltak egy szép összeget, továbbra is arénásnak érezte magát, az apja jóváhagyása nélkül is. És teljes joggal. A klubmeccsek győzelmeiből ő is alaposan kivette a részét.

     Abbahagyta a focizást, és beiratkozott az egyetemre, fizika szakra, hogy végre igazi kedvencével, az atomfizikával foglalkozhasson.

*

Itt fejezzük be a beszámolónkat. Halász számára ellenzéki politikusok felkínálták, hogy parlamenti képviselőjelölt lehessen, és ha szeretett elnökünk nyugdíjba megy, esetleg még az ő utódja is lehet. Ő azonban udvariasan visszautasította az ajánlatot. Az előzmények ismeretében nem is számíthattunk másra.